Berzsenyi Dániel
A SZERELEM

Mi a földi élet s minden ragyogványa
  Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, mellyet ezer szélvész mérge hánya,
  Mellynek meg nem szünik háborgó küzdése.
 
India kincsével légyen tömve tárod,
  S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
  S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.
 
De te, édes érzés, egek szent magzatja!
  Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
  S a halandó porból egy félisten lészen.
 
Te a szerencsének játékát neveted,
  Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
  S nem szab semmi földi erő néked határt.
 
Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
  Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
  Nézed, s elenyészik rettenetes váza.
 
Te a szegénységnek mohos kalyibáját
  Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
  A mennyei nektárillatban úsztatni.
 
Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
  Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
  S könnyel ázott kendőd légyen szemfedelem.