Él-e még benned, Kedves, az október,
kóborlásunk s víg rabságunk a fák
között, mikor a lobogó cinóber
bokrokon s a fémzöld fenyvesen át

fákat látogattunk, két néma vendég,
civódva, szétválva, szerelmesen,
míg az ágak is a jövőt figyelték,
az álom dalát, mely majd megjelen -

Előbb egy patak fürge kacagása
volt a vezetőnk a mélységen át,
de megszökött a halk homály alá s a
zokogását nem hallottuk tovább,

s e csavargás nekünk annyira tetszett,
hogy eltévedtünk... a fény elborúlt...
És aztán egy szamócás esti gyermek
mondta meg, hol a sűrűben az út:

az omlós ösvény fölé néma lomb hullt,
egymást óvtuk, hogy fogózz és vigyázz,
és végül a ritkuló ágakon túl
elénk tárult a völgy s a messzi ház -

Az utolsó fától karunk a félig
mohos törzset ölelve búcsuzott ...
S virágos út vitt a gyönyörű célig,
és ég és föld színaranyban uszott.

/Stefan George: Tájkép/