Az ezredes lánya Népszabadság

 

• Kis Tibor •

 

2006. november 4.

 

Sarkozyt csak egy másik Sarkozy képes feltartóztatni könyörtelen nyomulásában; és még jobb, ha az illető egy női Sarkozy. Szocialista pártbeli ellenfelei szerint ilyen egyszerű logika küldte porondra Ségolene Royalt. Akármennyi valóságalapja van is az említett vélekedésnek, minden francia közvélemény-kutatás szerint a félig magyar származású konzervatív elnökjelölt emberére akadhat a francia gyarmati hadsereg ezredesének Dakarban született törékeny lányában jövő tavasszal - már ha egyáltalán mindketten eljutnak addig a pártjukban zajló mostani akadályverseny sikeres abszolválása révén.

 

Mindenesetre e pillanatban egyáltalán nem látszik elképzelhetetlennek az, ami sokáig annak látszott: Franciaország történetében először a választók egy nőt (ráadásul szocialistát) emelhetnek majd 2007-ben az államfői posztra.

Míg Sarkozy évekig tartó tudatos munkával alakította ki mostani imázsát, és szívós kitartásával jutott a startvonal közelébe, Ségolene Royal felemelkedése fergeteges gyorsaságúnak mondható. Nem mintha az asszony nem volna a francia politika régi szereplője. Ellenkezőleg: "Ségo" huszonéves kora óta benne van a nagypolitikában, de jobbára csak ennek peremvidékéig jutott el. Eddig szinte mindig csak epizódalakítások jutottak neki. Már nem sokkal az egyetem elvégzése után - a Mitterrand-guru Jacques Attali felfedezettjeként - ő volt az Élysée-palota üdvöskéje: hamvas bájú, mindig ragyogó arcú kis tanácsnoka a szocialista elnöknek, majd elbűvölő szépaszszony-minisztere előbb Beregovoynak, később pedig még több más baloldali koalíciónak is.

A franciák tulajdonképpen mindig nagyon kedvelték őt, és nemcsak elegáns megjelenése miatt (bár a franciáknál egy politikus megítélésében rendszerint ez is sokat nyom a latban), és bizonyos szűk szakmai területeken - a gyermek- és a családvédelemben, a közoktatásban vagy az ökológiában - készségesen elismerték felkészültségét, tudását. Aztán a Jospin-kormány bukását követően Royal regionális szinten bizonyította közigazgatási tehetségét. Ekkortól már nem anynyira arisztokratikus, nőies gesztusai keltettek közfigyelmet, hanem főleg autoriter megnyilatkozásai és keménykezű döntései kapcsán emlegette őt mind gyakrabban a média - volt olyan újság is, amelyik egyenesen Thatcher asszonnyal állította őt párhuzamba.

A legutóbbi hónapokban azonban már nem is annyira a Vasladyhez, mint inkább Tony Blairhez hasonlítgatják őt Franciaországban. Tény, hogy a három szocialista pártbeli elnökjelölt közül Ségolene Royal számít a "legjobboldalibbnak". A korábbi gazdasági miniszter, Dominique Strauss-Kahn önmagát általában hagyományos szociáldemokrataként jellemzi - és ebben sok az igazság. DSK programjában kevés a kiszámíthatatlan elem; nem csinál belőle titkot, hogy a gondoskodó állam észak-európai modellje imponál neki, és szerinte ez a francia gazdasági és társadalmi válság megoldására is receptet kínálna. Csak semmi forradalom -, de behódolás sem a nagytőke előtt - hirdeti fennen a egyetemi professzor DSK. Tőle valamivel balrább áll Mitterrand egykori politikai csodagyereke, Laurent Fabius; a korábbi miniszterelnök a baloldali öszszefogásban látja a megoldást az ország súlyos gazdasági és szociális bajaira.

Kimondva-kimondatlan egyébként mindketten némi populizmust gyanítanak Royal elképzeléseiben. És való igaz, hogy a múltban a francia szocialista elnökjelöltek nem használták annyit beszédeikben a "nemzet", a "munka" és a "tekintély" szavakat, mint ezt Ségo teszi. Mert hiszen az említett fogalmakat Franciaországban mindig is a konzervatív oldal hívószavaiként tartották számon. Különösen felszisszentek a baloldalon, amikor Royal a szocialisták körében valóságos "szent tehénnek" számító harmincöt órás munkahét "rugalmasabbá tételéről" kezdett elmélkedni kortesbeszédeiben, arra való hivatkozással, hogy "aki többet akar keresni, az dolgozhasson is többet".

Legvitatottabb tétele azonban Ségolene Royalnak alighanem a participációs demokrácia. Szerinte ugyanis a civil szervezetekre a mostaninál sokkal jobban kellene támaszkodni a jövőben a hatalommegosztást illetően - például ezeknek szerepük lehetne még a parlamenti képviselői munka ellenőrzésében is. Ezt az elképzelését DSK például egyszerűen demagógnak mondta.

Az említett elképzelések egyelőre nem állnak össze egységes programmá - Ségolene Royal láthatóan ezt nem is ambicionálja. Szerinte a programalkotásnak még nem jött el az ideje. És ő jelenleg még nem meggyőzni akarja a közvéleményt, hanem inkább tetszeni szeretne neki; nem nézetrendszert próbál felvázolni az emberek előtt, ehelyett szimbólumokkal, utalásokkal kísérli meg befolyásolni a potenciális szavazókat.

Mindebben tulajdonképpen nagyon hasonlít Sarkozyre. Ahogy abban is, hogy a médiának Royal meghatározó jelentőséget tulajdonít választási kampányában. Láthatóan egy új és friss alternatívát próbál kínálni, amely nőies. Következésképpen törekszik rá, hogy kampánya (amelyben egyébként kulcsszerepet kapott legidősebb fia) nélkülözze az elnökjelölti versengések hagyományos izzadtságszagát, a "machók szkanderezését". Royalnak minden megjelenése tévéfüggő, gondosan előkészített - viszont Sarkozytől eltérően nem kíván a csapból is ő folyni. Alain Duhamel, a neves francia politológus ezért tartja őt a "politikai kommunikáció nagy profijának", és különösen azt díjazza, ahogyan az asszony a tavalyi regionális választásokon elért szocialista győzelmet képes volt perszonifikálni - vagyis e sikert fokozatosan az ő arca kezdte jelképezni a közvélemény előtt. Nyilvános megjelenéseit nem nyújtja el feleslegesen ugyanakkor - beszédei többnyire rövidek, s nemritkán az általánosságokban mozognak -, mint egyik pártbeli kritikusa mondja róla: "Minimális szolgáltatás, maximális mosollyal."

Sokan gondolják úgy Franciaországban, hogy az "új Ségót" valójában Francois Hollande találta ki. Ez alighanem tévedés - Hollande-nak nyilvánvalóan sokkal kevesebb köze van Ségolene Royal metamorfózisához, mint ahogy a körülmények ezt sugallják.

Persze, ennek az ellenkezőjén sem lehetne csodálkozni. Elvégre Ségolene Royalnak és a szocialista párt mostani első emberének mégiscsak négy közös gyermeke van. A pár még az egyetemi években került közel egymáshoz; anyakönyvvezető előtt ugyan soha nem jelentek meg, de az együttélés több évtizedet átfog. Mindketten ugyanabban a pártban alapozták meg a pályájukat, és példásan segítették egymást a karrierépítésben. Ségolene Royalnak soha nem voltak komoly pártfunkciói, élettársa viszont mindvégig megmaradt pártpolitikusnak, és már hat éve ő irányítja a szocialista gépezetet. Mint hírlik, az élettársi viszony már a múlté - a véd- és dacszövetség viszont minden jel szerint napjainkban is kiválóan működik.

Még akkor is, ha Ségo lényegében Hollande háta mögött döntött az elnökjelöltségről. Olyannyira, hogy ez év elején még kifejezetten arról volt szó, hogy Francois Hollande lehet a szocialista párt államfőjelöltje, és a férfi nem is nagyon titkolta ilyen irányú ambícióit.

Aztán mégis szó nélkül visszalépett. Most alig-alig akad valaki Franciaországban, aki ne gondolna egyfajta családi megállapodásra Hollande és Royal között. Ezt a pártvezető tagadja: "Sem favorizálni, sem elbátortalanítani nem áll szándékomban Ségolene kandidálását. Nem volt szüksége rám; sem a protekciómra, sem a támogatásomra, sem pedig arra, hogy beleegyezésemet kérje az elhatározásához. Ha úgy tűnt volna, hogy a jelölése megosztja a pártot, vagy esélytelen a győzelemre, azt megmondtam volna neki."

Francois Hollande állításának tulajdonképpen kevesen adnak hitelt. A Paris Match például úgy véli, hogy a szocialista pártvezető valójában "a feleség szolgálatában álló Clausewitz".

Tényleg nem tagadható, hogy Hollande valóságos hadvezérként irányítja a szocialista választási kampányt - azt viszont az első titkár elutasítja, hogy ebben hátsó szándékok vezérelnék. Állítása szerint amúgy is minden erejét leköti a voksolási szisztéma megújítása. Ebben lehet valami - a szocialisták a belső demokrácia elmélyítése jegyében gyakorlatilag teljesen megújították jelöltállítási módszerüket - most először választanak például közvetlen formában -, vagyis a kétszázezer tag egy amerikai ízű előválasztási időszak lezárásaként november közepén az interneten voksolhat a három állva maradt jelölt valamelyikére. A párt felső szintjeinek - például a kongresszusnak - lényegében nem lesz beleszólása, ki képviseli majd a pártot a jövő tavaszi elnökválasztáson. Minden a tagokon múlik.

Márpedig ebben a szisztémában Ségo szinte verhetetlennek látszik e pillanatban. Valamennyi közvélemény-kutatás az ő jelentős előnyét regisztrálja (igaz, október végén mutatkozott nála némi megtorpanás a népszerűségi listákon). Még az sincs kizárva, hogy a többszörös miniszter aszszony már az első szavazási fordulóban abszolút többséget - akár 70 százalékot - szerez majd. DSK egyetlen esélye az lehet, hogy második szavazási fordulóra kényszeríti Royalt, és akkor - összefogva a fabiusistákkal - esetleg felzárkózhat. Sorsdöntő lehet e szempontból a mintegy 80 ezer új párttag állásfoglalása. A szociológiai felmérésekből az derül ki, hogy esetükben túlnyomórészt negyvenes éveiket taposó, városi értelmiségiekről van szó; a korábbiakhoz képest körükben sokkal több a nő. E körülmények Ségo reményeit tovább növelhetik.

De még ha érvényesülne is a párton belüli papírforma, hosszú távú terveit illetően ezt önmagában Royal még semmire sem tekintheti garanciának. Igaz, egy lépéssel feltétlenül közelebb kerülne álmai beteljesüléséhez, de a tulajdonképpeni megpróbáltatások a szocialista jelöltség elnyerése után következnének számára. Onnantól kezdve vérre menne a játék - a túlsó térfélen Sarkozy gyűjtögeti félelmetes hadait.