Szilágyi Domokos
ŐSZI BÁNATOS

 

                    Halott bátyám emlékének

 

Szívembe bútt a bú. Sok faragott-remek
szobor vonásain ezer érzés remeg:

 

úgy zsonganak belül a fájdalmas szavak.
Szívembe bútt a bú az őszi ég alatt.

 

Lila kökörcsinek hervadnak bágyadón.
Utolsó sóhajuk megtörten hallgatom.

 

...Ezek vagyunk mi is? Lila kökörcsinek,
amik, ha jő az ősz, a suta semminek

 

adjuk színünk - szavunk - szívünk? - Halál, halál
csupán, mi tavaszi teremtő csókra vár?

 

Lila kökörcsinek, fehér liliomok,
ökörnyál-szálakon felétek imbolyog,

 

és meg kell halnotok, nincsen, nincsen kiút!
Meghal, ki nem remél, és az, ki hinni tud - -

 

- örök tragédia. De mindig új-jajú...
Fáradtan megbúvik a szívemen a bú:

 

elhozza minden ősz. Mint faragott-remek
szobor vonásain: kökörcsin-levelek
múló lilájában örökre ott-remeg.