A családban nincs senki, akire hallgatna, a szülei elváltak, a nagyszülei nem jönnek szóba, testvérei mégúgyse.

Viszont tegnap rosszul lett. Annyira, hogy kórházba kellett vinni. Én is megrémültem. S ő csak nézett rám, s majdnem elsírtam magam, mikor elhaló hangon suttogta: Segíts rajtam. S mikor a mentőkre vártunk és öltöztettem megkérdezte, miért történik ez vele. Annyira remegett egész testében, hogy elmondani nem lehet. Szörnyű volt na. Azóta kórházban van, tisztul a szervezete. Nem lehet tudni még, hogy meddig lesz benn, viszont ő is nagyon megijedt, sosem került még ilyen állapotba. S a hajlandóság megvan benne, hogy abbahagyja. De miért kell egy ilyen eset ahhoz, hogy elkezdjen komolyan gondolkodni? No mindegy, a lényeg az, hogy legalább elkezdett gondolkodni, hogy ez így nem jó. A kórházban cigit sem kap, gyógyszert is csak módjával. Ami viszont a csodával határos: alig mutattak ki alkoholt a vérében. S ezek szerint ezek elvonási tünetek. S gondolkodtam tegnap óta én is. A következőkre jutottam:

Az alkohol nagyon alattomos dolog. Rászokni baromi könnyű. Kezdve a konyakos meggytől, folytatva a sort a Bacardi Brezerrel ( a maga 5% alkoholtartalmával) s a likőrökkel egészen a komolyabb töményekig. Viszont ha le akar róla szokni valaki, akkor kegyetlenül megszenvedi. Ezt nem lehet egyik napról a másikra sajnos, most már ezt is látom.

S még valamire rájöttem: nem tudnám elviselni az életet nélküle. Komolyan attól féltem tegnap, hogy megözvegyülök, s annyira megijedtem a gondolattól, hogy azt már szavakba sem tudom önteni. Most, mikor nemrég bent jártam nála már egészen eszénél volt, s kezd hasonlítani arra a férfire, akit megismertem, akihez hozzámentem. S ez nagyon jó érzéssel töltött el. De félek a neheze akkor jön, amikor kiengedik, s ott tartunk, hogy tényleg meg kell állnia az alkoholfogyasztást.