Azért minden körülmény között a lehetséges jót cselekedni, nehéz megítélni; miért ne cselekedted volna éppen a legjobbat, hiszen minden jóra fordult, elérted célodat úgy, hogy te magad legfeljebb szégyelled, hogy felemelted a hangodat. Szerintem fölöslegesen. Alaposan belénknevelték a jókislányok jólneveltségi szabályait, így igen sokan alázkodásra kényszerülnek, amikor nem mernek bizonyos szituációkat jólneveltségükből kifolyóan felvállalni. A belső hangok és az ösztönök jó iránymutatóak, hagyni kell, hogy a felvállalt dolgok menjenek csak a maguk útján, bármi szerepem is adódik belőle...pl. kellemetlenség, ami érzetek valójában csak a tudatos eddig megélt előzmények, neveltetés miatt alakultak ki bennem kérlelhetetlen módon belémkódolva.

Az embernek sokkal nagyon működési lehetősége van, mint azt az írott szabályok, megítélések, általánosan rögzült erkölcsi normák, törvények engedik a magunk fegyelmezettségének kontrolláló szabályozásában. Tudnunk kell, hogy Isten mindig velünk van, és hihetetlen leleményességgel, emberi tudattal sokszor felmérhetetlen forgatókönyv szerint oldja meg - szégyen ide, szégyen oda: helyettünk... - a problémákat.

Szabad akarat? Érdekes ez a szabad akarat. Ha helyes utamon járok, akkor egy utat teljesítek, a sajátomat, de Isten által kiszabottat, akkor mi benne a szabad?

Mégis sokkal nagyobb belső szabadságot élek meg ezáltal, mintha az ego szabdságát követném, ami minden fellelhető korlátot tagad, kikerül, és éppen a mohó tagadás miatt esik saját korlátai csapdájába.

Ha egy szituációban a megtehető reakciók eshetőségét latoljuk, nem mindig a józan ész adja a helyes megoldást, az akarat, igyekezet időnként korlátol bennünket az őrült ötletektől visszariaszt, pedig Isten követése is az ego szorításának enyhítése után alakulhat csak ki; rábízom magamat valami másra, nem azonnal belőlem fakadó tudatos, azaz biztonságos talajra, hanem egy állandóan változó, dialektikus világra, ahol már nem menni, hanem repülni kell.