Varga Ibolya
Az óriás

Reggelente a nap megcsiklandozza
a felhőpárnán nyugvó tar fejét
nyújtózik egyet, a karja egészen
a párapamacs fölé ér már.
Ahogy ásít, újabbakat pöffent az égre.
Most kopottas, tarka, foltos ruhájában ébred,
meleg lágy színekkel kápráztatja szemem.
Más időkben üde, vagy haragos
zöld viseletbe öltözik, - büszke szín
s képzeld a pizsamája rendre hófehér.
Bár egyszer-egyszer előfordult már,
hogy pucéran volt kénytelen
átvészelni a fagyos napokat, olyankor
nem szeretem nézni, mert szomorú.

 

Széles ölében kis fehér falucska,
pipázó kéményekkel, piciny ólakban jószágok,
az aprócska kertekben a népek
kukoricát fosztanak, góréba hordják,
a betakarítással szorgoskodnak éppen.
Kakastaréjra sült finom szalonna
illata kúszik fel, csiklandozza orrát;
néhány szelíd ember takarítja,
hajlott háttal gallyat, rőzsét cipelnek,
a pattogós, sült-tök szagú, téli
kályhás-kemencés melegedésre.
Bár volt idő, amikor megharagudott, gonosz
fejszék csaknem levetkőztették egészen,
akkor kicsit megemelkedett,
morcosan megrázta magát, s leseperte
a rosszakaratot a tövises mélybe.

 

De most mosolyogva nyugtázza a békét:
minden a helyén, a dolgok rendben mennek,
szeretettel rejti az apró vadat,
ha emberek járnak a dűlőn, s csak, ha már
meggyőződött, hogy helybéli, vagy csak
levegőért jön fel, pihenni, hallgatni a
madarak kórusát, s kortyolni a forrásból,
annak egy pillanatra kitakarja őket.

 

Amikor, mint most is, csicsergős béke öleli
a völgyet, vagy virágos, illatos ruhát ölt
és felébreszti az alvó magvakat a lankán,
olyankor ritkán tisztes vendég is érkezik,
ő lágyan-lomhán, elégedetten elterpeszkedik,
s pajkosan nyakára huppan az Isten.