Egy kis adalék ahhoz, hogy "azért mennek pedagógusnak, mert máshová nem veszik fel ôket":
Beszálltam a metróba, leültem aztán körbenézelôdtem. 13-14 éves fiúk-lányok ültek mellettem. Egyiküknek folyt a nyála, a másikuk keze valami furcsa pózba merevedett, az harmadik láthatóan Down-kóros volt... Szóval középsúlyos értelmi fogyatékosok. Rengeteget beszéltek, érdeklôdtek stb. És aki a középpontban volt fáradhatatlanul: egy 25-30 éves (pedagógus) srác (férfi), aki minden kérdést huszadszorra is megválaszolt, mosolyogva, türelmesen. És nem csak válaszolt a "hülyegyerekeknek", hanem **együtt volt velük**.
Egyszerűen jókedvem lett tôlük! A kísérô srác egyáltalán nem volt feszült, sôt megkockáztatom (mert láttam az arcát), boldog , elégedett volt. Ignorálni tudta a zavarbaejtô pillantásokat, megjegyzéseket a "gyerekeire". Büszke volt rájuk.
Szép volt az egész.
Na szóval csak annyi: szemtanúja voltam, hogy van minimum egy pedagógus, aki a sok stressz, frusztráció, nehéz körülmények stb. ellenére szereti azt, amit csinál és *jól* csinálja.