Sík Sándor
Kék hegyek

Mese-tüzében alkonyi sugárnak
Kéklő hegyormok halkan muzsikálnak.

 

Lelkedbe lopják arcuk hűvösét,
És zsongva hív a kéklő messzeség.

 

Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat,
Hívó, mosolygó messze halk hatalmak.

 

És lelkedet kitárod csendesen
És elindulsz a kék ösvényeken.

 

Nézel, komolyan, hittel mosolyogva
A fátylasarcú esti hegyfokokra.

 

És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy?
Ki tudja, meddig zeng a messzeség?

 

Minő titkoktól terhesül a távol?
A hegyek arcán hétszeres a fátyol.

 

De megállanod soha nem lehet,
Mert rádleheltek egyszer a hegyek.