Remélem annyira nem fárasztja az „énistenemet/miistenünket” a sorsok kordában tartása, hogy hányaveti módon foglalkozzon velem/velünk. Szeretnék támaszkodni rá. Bár médiában felkapott pszichológus szerint gyengeségünk jele a támaszkodás , no és halmazatiul, aki támaszkodik az nem felnőtt, hanem csupán egy szánni való gyerek. Sarkos kijelentés. Így nem tudom, hogy hová is soroljam magam. Lehet én is csak egy olyan gyerek vagyok, akinek valaki eccercsak a nyakába akasztott egy tarisznyát, amelyben ott klaffognak, zörögnek az „emlékeztető” csontok.

 

Unalmas?? No ettől nem félek :) Tudunk mi meglepetést okozni nem csak másnak, hanem olykor maga-magunknak is. Vajh Isten szerint ki/mi az unalmas???

 

Hmmm… folyamatos háttérzaj? Abba ugye eccercsak jól belefárad a fül (bár ha isteni az a fül ? nem lehet tudni). Szóval most ezen jól el kell gondolkodnom, hogy esti röpke imafélém nem csak úúúgy elillan-e, bele a süket fülekbe.

 

-OOOOOOOOOO-