Wass Albert: 

Lombhullás ünnepén

 

Mikor az erdőn,

a lélekerdőn,

már félve lapul egy őszi sejtelem,

s a legelső leröppenő levél

ravatalozva áll a lelkeden,

és eltemeted néma döbbenettel:

(hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)

ezt megsirathatod,

hiszen ez a legelső halott,

lelkednek első igaz bánata.

Nem szégyen, hogyha sírsz.

Ha majd az ősz lecsalta mind

aranylombját a régi fáknak,

mesélheted az unokáknak:

“napról-napra úgy gyöngült a fény...”

– mesélheted –

“halálra táncolta magát a Napsugár

lombhullás ünnepén!”