a tótokhoz Mikszáthnak van köze. :-)

 

Fried István: A honfoglaló magyarság és a szlávok megítélése az 1919–1931 közötti esztendők magyar tudományos sajtójában

 

Szinte hihetetlen, mennyire felkészületlen volt a magyar tudományosság (is) 1919-ben, pedig az egyre nyilvánvalóbb területi változásokkal kapcsolatban előbb-utóbb össze kellett csapnia a szláv népek és a magyarság tudósainak a történeti érvként használt őshonosság, különféle szerződéselméletek, kapott-átadott kulturális javak milyensége területén. Csupán a nyelvészetben akadt olyan magyar tudós, aki a „szláv” érvelésekkel szemben szlavisztikai tudásra támaszkodva vitatkozhatott (Melich 1919, 49–57; 1921, 1–15; 1922, 110–114). S bár igaz az, hogy a szlavisztikai kutatások eredményeit a világnyelveken is publikálták, éppen a leghangosabb és az egykori közös hazában lakó szláv közvéleményre a legnagyobb hatással bíró dolgozatokról kapott az értő magyar tudományosság viszonylag csekély értékű információkat. Hiszen a szláv nyelveken tudó értékelők száma igen csekély volt, egyenetlen színvonalú, érdeklődésük megoszlott a különféle diszciplínák között, és ennek következtében akár a rendszeres lapszemle, akár a közvetítés igénye (ha volt is) csupán illúzió maradt. A horvát és részben szerb problémákkal foglalkozó Bajza József, az igen elfogult és inkább újkori kérdéseket tárgyaló, szlovák érdeklődésű Steier Lajos mellett a szerb témákban publikáló Thim Józsefet említhetjük, ezzel szemben az etnográfiai szaksajtóban elsősorban a szláv népköltészetek magyar vonatkozásait tárgyalták.

Annak ellenére így volt ez, hogy a béketárgyalásokra a „szláv” népek, nemzetek tudósai kidolgozott érvrendszerrel és tudományosnak tetsző anyaggal indultak, bőségesen érintve a korai szláv–magyar érintkezéseket. A magyar fél felkészültségben olykor még felül is múlta a szláv tudományosságot, ám míg a szláv történészek egyike-másika ismerte a magyar (nyelvű) anyagot, addig a magyar történészek szláv nyelvi ismeretei igencsak gyérek voltak.

Oka volt ennek az a máig érő felfogás is, miszerint a szlavisztika mindenekelőtt nyelvészeti jellegű diszciplína, és fő kutatási területe a szláv nyelvrokonság, ezen keresztül kölcsönösség (Csehszlovákia létének egyik fontos érve, nem kevésbé a szerb–horvát együttélésé!), illetve magyar vonatkozásban a jövevényszavak problémája, amelyet jókora egyoldalúsággal tárgyalt nem kevés ideig a kutatás.^[10] Nevezetesen csupán a magyar nyelv szláv jövevényszavairól volt szó, és nem az érintkezések okozta kölcsönhatásokról. S ebből a szlávok kultúrát (például anyagi kultúrát) átadó, a magyarok recipiáló szerepére következtettek. S bár a honfoglalás sokszor tárgyalt-vitatott témája volt a magyar történeti kutatásnak, a korai szláv–magyar együttélés feltárásában hiányok, méghozzá a valódi történeti ismereteket béklyózó hiányok mutatkoztak. Jóllehet a közönségigény számottevő volt. Pontosan határozta meg ezt egy recenzió: „Nagy nemzeti katasztrófák után a közönség érdeklődése a magyar ősmúlt problémáira irányult” (Grexa 1922, 161–164, vö. még Hóman 1922, 159–161). S amiről ezúttal szó volt: Király György hatalmas vitát kiváltó könyve a magyar ősköltészetről. Ez és ezzel szoros összefüggésben a magyar hun-monda eredete, esetleges „népisége”, történeti becse aztán sokáig foglalkoztatta az irodalomtörténészeket (is). A konzervatív szemléletű Császár Elemér ekképpen foglalta össze a viták állását: „nem kell lemondani arról a hitünkről, hogy volt a magyarságnak a hunokhoz kapcsolódó hagyománya, és hogy népünk szellemének ezeket a legköltőibb mondatermékeit, részben legalább, keletről hozták magukkal a honfoglaló magyarok” (Császár 1925, 197–225). Ami itt és másutt hangot kap: a magyar kultúra eredetiségének kérdése, illetve az az egyediség, amely a magyarságot megkülönböztette szomszédaitól, és amely kisugárzásában példáival bizonyította a magyarság életképességét. Ez aztán többféle változatban-formában, többféle nem-magyar nézettel vitatkozva fogalmazódik meg, hol történeti-művelődéstörténeti aspektusból, hol népköltészeti szemszögből, célja mindenképpen a magyarság jellegének körvonalazása, de kísérlet történik a külföldi szellemi kapcsolatok minőségének fölmérésére is, mindig szem előtt tartva a háború után kialakult helyzetet. Fehér Géza például erőteljesen polemizál Király Györggyel, és kijelenti, hogy a szláv hagyományok az avarokhoz vezetnek. Konsztantinosz Porphürogenétosz szerint Attila az avarok királya volt. Mindez a horvát eredetmondából származtatható, Horvátországban még a 10. században is található avar elem: a sűrű érintkezések következtében a horvát államszervezetet is érhette avar behatás. Attilát – szerinte – a horvát hagyományban is föllelhetjük (Fehér 1922, 709–713).

Mások munkáját meghatározta, hogy a békekötésre igyekvő magyar delegációnak gyűjtötték a történeti érveket. A kutatás középpontjában annak a „szláv” véleménynek cáfolata állt, hogy a szláv „elem” Felső-Magyarországon bárminemű kontinuitással rendelkeznék. Ezáltal a mai Szlovákia területére irányuló ún. cseh aspirációkat akarták vitatni. Ennek a célnak felelt meg Iványi Béla Debrecenben, 1919-ben kiadott műve, jellemző és beszédes címmel: Pro Hungaria Superiore. Szaklapban az akkor szépreményű ifjú történész, Mályusz Elemér vállalkozott ismertetésére (1919, 171–174). „...czéljául – jelöli meg Mályusz Iványi értekezésének tárgyát – a Felvidékünk múltjának feltárását tűzte ki, hogy a cseh köztársaság állítólagos történeti alapon támasztott igényei absolút jogosulatlanságát kimutassa”. Ennek érdekében a prágai püspökség 873-as keltezésű oklevelét hamisítványnak bélyegzi. Az alapítólevélben a silva Muore-t Mudre-nak, azaz Mátra-nak olvassák, pedig a bajorországi Muoribergről van szó. Az értekezés szerint Magyarország területén „consolidált” szláv állam nem volt. Szvatopluk birodalma legfeljebb a Garamig nyúlt, de az is összeomlott a X. században. A szétszóródott marahánok pedig beolvadtak a magyarságba. A szlovák nyelv semmiképpen sem lehet a marahán nyelv folytatása.

 

Fehér Géza igen alaposan dokumentált értekezésben (1921–22, 351–380) foglalkozik Magyarország 10. századi viszonyaival, mindenekelőtt bizánci forrásokat elemez. Nagy-Morávia problémája itt is előkerül, nevezetesen Fehér tagadja, miszerint a sok vitára okot adó kérdésre az lenne a helyes válasz, hogy Nagy-Morávia délen terült el. Az is bizonyosnak tetszik, hogy Pannóniát nem lehet Nagy-Moráviával azonosítani, sőt: Pannónia soha nem tartozott Moráviához. Konsztantinosz állításai nem perdöntőek. Mályusz Elemér Turócz megye kialakulása c. könyvével bizonyítja, milyen nagy erudícióval rendelkezik. Művét Hóman Bálint ismertette (1921–22, 556–563). Turóc megye honfoglalás kori viszonyairól szólva az értekezés mondandóját ekképpen foglalja össze: „a szláv lakosság continuitása biztosan megállapítható, de a tótság nem őslakó, csak a magyarok előtt utolsó megszálló réteg volt e területen”. Mályusz szembeszáll azokkal a nézetekkel, amelyek vitatják a szlovákok autochton voltát, de a szlovákok őseinek honfoglalás kori ittlétét túlzó módon tagadó véleményeket is elveti. A szlovákok „szlovén” ősei a 9. században csupán a Nyitra és a Vág folyók völgyében éltek. A 9–10. század fordulóján néhány szláv nemzetség a turóci és a liptói fennsíkra menekült a magyarok elől. Erre igyekszik Mályusz településföldrajzi, nyelvészeti és archeológiai érveket hozni. Az ismertetés végén polémikus célzattal emeli ki Hóman a szláv lakosság alacsony kultúráját és vele szemben a honfoglaló és államalkotó magyarság „kultúrfölényét”.

 

Mályusz igen iskolázott és színvonalas történeti érveléssel, igen alapos forráskutatással és forráskritikai módszerrel szolgálta az egykorú magyar politikai álláspontot, s tegyük gyorsan hozzá, hogy tudósi magatartását aligha hasonlíthatjuk a nála lényegesen iskolázatlanabb, a XIX. századi romantikus szemléletben élő Jozef Škultéty magatartásához.

A szláv–magyar viszony alakulásában kiegyensúlyozottabb nézőpont kialakítására törekedett a fajelmélettel szembehelyezkedő Szekfű Gyula (1923, 801–820). A honfoglalás előtti magyarságról szóló elméletek áttekintése után kijelenti, hogy az új hazában megkezdődött az immár ezer éve tartó germán és szláv keveredés. A szláv telepek „alávettetvén a honfoglalóknak, bár eleinte úr és szolga között e vérbeli keveredés nem lehetett nagymértékű, az érintkezés előbb kultúrhatásra, később azonban valóságos keveredésre vezetett”. Ez és az ehhez hasonló tételek nem feleltek meg a szlovák és jórészt a cseh elképzeléseknek, amelyek a domesztikálás kulturális missziót megtestesítő műveletét végző szlávokban és a barbár keleti magyarságban gondolkodtak. Az előbb már szóltunk a történészkedő Jozef Škultétyről, akinek nézeteit aztán majd meglehetősen tendenciózus-kiélezetten, de a lényeget tekintve nagyjából híven tolmácsolta Steier Lajos (1928, 359–363). E szerint az „elmélet” szerint a magyarok nomád népként mint menekülők jöttek be a Kárpát-medencébe, ahol is a legjobb úton voltak az elszlávosodás felé. De a besenyők és a kunok beolvadása ettől megmentette őket. A Péter király elleni felkelések nem pogány jellegűekként tartandók számon, hanem németellenesek voltak, és mindenekelőtt szlovákok vették részt bennük.

Šškultéty nem volt olyan értelemben „professzionális” történész, mint majd utódai lesznek, sokkal inkább egy nemzeti mozgalom legendáriumának igyekezett történeti színezetet adni. Önkényes történelemmagyarázattól sem visszariadó álláspontját magyar részről többen vitatták, s főleg azt az alaptételt vonták – joggal – kétségbe, amely a szláv–magyar történelmi szereposztásban igencsak egyoldalúan ítélkezett. Ottlik László szerint (1930, 19–27) a letelepülő magyarok már tagozott társadalommal rendelkeztek, hun–avar–bolgár nyelvrokonokat itt lelve. A germán és szláv népelemeket aztán asszimilálták. S amely részeket a magyarok nem szálltak meg, ott háborítatlanul élhettek tovább ezek a népelemek. Keresztúry Dezsőnek (1931, 180–184) retorikus, a korszak jellemző frazeológiáját magán viselő esszéjében ezt olvashatjuk: „Számunkra nem az a fontos, mily messzire viszik a dunai népek családfájukat, hanem az: mi volt az az államalkotó erő és gondolat, melyik volt az az államszervezet, amelyik egyesítette az itt kavargó, egymás sarkába harapó néptöredékek összehúzó erőit...” Keresztúry határozott és egyértelmű válasza szerint: a magyar szentkorona volt az, nem pedig Nagy-Morávia.

Amit sajnálnunk lehet, hogy az egyébként sem a szigorú és tárgyszerű tudományosság jegyében indult polémia fokozatosan csúszott át az egyre ellenőrizhetetlenebbé váló, a történeti részkutatások elemeit felhasználó, ám fiktív és elvont ideákkal dolgozó esszék területére. S még akkor is így volt ez, ha a fejtegetéseknek esetleg a tudományosság látszatát igyekeztek adni a szerzők. Kezdetben a békeszerződések előkészítése, a küzdő felek őshonosságának, történeti jogainak történeti érvekkel történő alátámasztása volt az a különleges szempont, amely a történeti kutatást vezette. Jóllehet a magyar történettudományban Mályusz Elemér, Hóman Bálint betartotta a történészre kötelező tudományos módszerek követelményeit, Melich János pedig tekintélyt parancsoló anyag birtokában írt a magyarság és a szlávok érintkezéseiről – olykor polémikus hangvétellel. A tudományos polémiák is, már kezdettől, indulati elemekkel töltődtek föl, az igazolás, a bizonyítás érdekében nem minden esetben tények és oklevelek felhasználására került sor. Fölös bőséggel idézhetnők a szlovák álláspontot ennek demonstrálására, de ezúttal néhány magyar véleményre hivatkozunk. Egy esszé jellegzetes fordulataiból írunk ide néhányat: „Az ős fajtákból alakult turáni vérű fiatal magyar nemzet (...) átkel a Kárpátokon, s annak medencéjét fegyverrel elfoglalva, letelepszik a művelésre alkalmas területeken; az itt talált népek egy része rokon fajtájú turáni, avar maradék, székely, bolgár-török, beolvadásuk azonos vérbeli tulajdonságokat hoz számukra, de az idegen fajtájúak is – a szlávok és germánok – idők folyamán teljesen felszívódnak, vagy lassan keveredve, idegenből beszivárgó, fajtájukhoz közel álló népekkel, alárendelt sorsú nemzetiségekké alakulnak. A hódító turáni azonban nem magyarosít, mert vérségi öntudatában arisztokratikus büszkeséggel nézi le az idegent” (Ritoók 1924, 25–37).

A tudománytalan ábrándozásnak a magyar tudománytörténetben is megvan a maga hagyománya, s ez a hagyomány sokszor csapott át nemzetieskedő képzelgésekbe (akárcsak a szomszédos országok művelődéstörténetében). Az óvás azonban hamar megérkezett, és így egyoldalúságai ellenére is tanulságos Fenyvessy László egy ismertetése (1931, 94–95). A recenzens tagadja a „nemzeti folytonosság” túlhangsúlyozása gesztusának jelentőségét, mert az abban rejlő fiktív elemek gátolják a tisztánlátást. Sokkal fontosabb szerinte a nemzetek és népek összefogásának eszméje. Más kérdés, hogy Bartucz Lajossal folytatott polémiájában az antropológia által feltárható eredmények hasznosságát is kétségbe vonja, alaposan félreértve Bartucznak egyáltalában nem a fajelmélet körébe vágó fejtegetéseit. Szekfű Gyula (1929, 30–37) szintén elutasítja a „turáni szláv parasztállam” misztikus képzetét, s a közép-európai és a nyugati orientáció mellett foglal állást. A bizantinológia felől közelíti meg a honfoglalás kori problémákat Moravcsik Gyula (1927, 146–155). A jövevényszavak tanulságain töprengve állapítja meg, hogy az „ugor-magyarságba beleolvadó bolgár-törökség, az új hazában leigázott bolgárok és szlávok, a honfoglalás utáni keleti vándorok (...) mind részesek a magyarság múltjának kialakításában”.

„A turáni hazafiasság” és a „félművelt képzelőerő” közé tesz egyenlőségjelet Trócsányi Zoltán (1930, 273–283), majd a délibábos történetszemlélet eminens képviselőjének, Marjalaki Kiss Lajosnak válaszolva írja le Laziczius Gyula: „Ez az újnak keresztelt régi út (...) járhatatlannak bizonyult, véglegesen és megérdemelten” (Laziczius 1930, 226–228). S az Anonymust a maga módján értelmező Marjalaki Kiss (1930, 899–913), aki arról ábrándozik, hogy az ugor-magyarok már a Kr. e. II. évezredben megérkeztek a Duna–Tisza közébe, hiába fejtette ki álláspontját, a tudományos vértezetben jelentkező nyelvészet és történetkutatás előkészítetten és fölkészülten várta Németh Gyula korfordulót jelentő könyvének könyvpiacra kerülését. Időközben a reprezentatív jellegű, az 1920-as évek történeti kutatásait szintetizálni igyekvő műnek, Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar Történetének első kötete is megjelent, úgyszintén a kötetről szóló recenziók. S mindezek annak az ígéretét is magukban hordták, hogy a magyar történelem legtöbbet vitatott fejezeteiről is reálisabb képet lehet megformálni. A honfoglaló magyarság kialakulása c. könyv program volt és ösztönzés, egy szenvedélyek tüzében vitatott kérdés újszerű megvilágítása, egyben vitaalap is, sokkal inkább, mint a Magyar Történet első kötete.

A magyar gondokodást alakító tudományosság az 1920-as években egyrészt a hun-magyar hagyomány, a hun monda értelmezésére, másrészt a szláv népek tudósaival, értekezőivel való vitára összpontosított. A szláv–magyar együttélés korai korszakainak tanulságait, a szláv–magyar kapcsolatok kezdeti állapotát sokkal inkább a nyelvészet mérte föl, mint a történetírás (s még jó darabig ez lesz a helyzet). Így a folyóiratokban található anyag (leszámítva a nyelvészeti folyóiratokét) inkább politikai törekvéseknek és meggondolásoknak tükörképe, mint önálló és tudományos kutatások lenyomata. A higgadt szemlélődést gátolta, hogy a szomszédos szláv államokban sem mutatkozott igény a párbeszédre a magyar kollégákkal, a közös munka lehetősége nem vetődött föl. A szomszédos szláv államokban sem valósult meg az a tárgyszerű elemzési mód, amely a közös magyar–szláv történelmet, kiváltképpen annak korai vagy valamivel későbbi szakaszait elfogulatlanul, és az „ahogyan valójában volt” elvének megfelelően lett volna képes ábrázolni.