Szia.
Bocs, hogy csak most írok, de egy baráti látogatás is bejött a mai napra.
Mostanra jutottam gépközelbe.

Úgy vettem ki anyukám szavaiból, hogy pont a Velence lényege, varázsa nem érintette meg.
Például nem tetszett neki, hogy csónakból lehet a házba bemenni. Pont látott egy ilyen jelenetet.
Pedig próbáltam felkészíteni rá. A kopottas utcákra, de ha sikerül egy nyitott kapun át benézni egy belső kertbe, hát egy másik világ tárul fel. Láttam anno bolti küldöncöt, aki az emeletről leengedett kosárba pakolta bele a házhozszállított árut. S ugyanígy kapta meg az ellenértéket. Bolyongani a sikátorokban, megcsodálni egy-egy épület homlokzatát, a hidak díszítéseit. Betévedni egy félig nyitott templomajtón, s imádkozó idős hölgyet látni, nahát mindez neki nem sikerült. Talán rossz időpontban ment oda. Én október közepén voltam, amikor már a túristák áradata alábbhagyott.

Jó volt rácsodálkozni, hogy a velencei szűk sikátorokban lehet babakocsival nyílegyenesen közlekedni, mert mindenki kitér az utadból. Hogy húsz év körüli fiatal srácok vígasztalják, mulattatják a karodban bőgő gyereket. Hogy felviszik helyetted a babakocsit a lépcsőn. Ha ez eszembe jut, megállapítom, hogy lenne még mit tanulnunk.
S a vasútállomás. Szívem csücske marad minden vasútállomás. Ott láttam először közelről az Orient expresszet.
Nekem ezt jelenti Velence.