"Bűn az, amellyel az ember az atyjafia ellen vétkezik"

 

Azért írom ezt általában, mert nem az ember és az Isten viszonyára utalok ilyenkor, hanem az emberben megítélt sok téves bűntől való megkülönböztetésre, mint amelyek például a testi, lelki, és szellemi romlottság állapotait jelző tulajdonságok "bűnnek" minősítései. Az írigység még senkit nem bánt, legfeljebb az ember önmagát emészti vele, de ha megkárosítasz valakit, már vétkezel ellene. A hit, a jóindulat éppen úgy vezethet a másik megkárosítására, mint például az írigység, vagy fösvénység, ezért legalább ugyanolyan okokkal a hitet is bűnnek kellene minősíteni.

Lényegében csak cselekedetet és csak másik ember élete, szabadsága és egészsége ellen elkövetett vétkeket tartok bűnnek.

 

Isten ellen is vétkezhet valaki, de annak minősítése Istenre tartozik és nem egy képviselő személyre vagy egy képviselő könyvre. Ha valaki Isten ellen képes egyáltalán vétkezni, akkor bízd Istenre, hogy Ő azt neki felrója és a vétket vele lebírkózza. Nem erőtelen az Isten keze, hogy ne tudjon magáért kiállni, ha arról van szó.

 

A célod azonban nem az Isten ellen való vétkek bizonygatása, hanem a Biblia által Istennek tulajdonított törvények és rendelkezések betartásának a megsértését szeretnéd valójában bűnnek minősíteni, mint Isten akaratának áthágását, és neki való engedetlenséget.

Csakhogy ez a hozzáállás kizárólag az ószövetség törvényének idejére jellemző diktatórikus feltételek megkövetelésének a betartása miatt volt eleve elvárt dolga az embernek. Az evangélium óta Isten akarata nem a törvényből megismert módon tárul fel, hanem a vele való közvetlen kapcsolat által, tehát a törvények és rendelkezések szolgai betartásának megkövetelése csak akadályozni fogja az embert az Isten akaratának valódi megismerésében. Nem beszélve arról, hogy azok a törvények és rendelkezések valójában az ítélet szabályozó rendelkezései miatt adattak, hogy téves, vagy igazságtalan büntetést ne okozzanak a zsidók egymás között. Ne büntessék meg a fiút az apja vétkéért, ne mindkét szemét tolják ki annak, aki csak egy szemet tolt ki valakinek, ne mészárolják le egy gyilkos egész családját, akik ártatlanok, és így tovább. A törvénynek a büntetésvégrehajtás szolgai betartásán kívül és a megfélemlítő hatásán keresztül engedelmeskedésre kényszerítésen kívül semmi egyéb jelentősége nincs.

 

A mindenekfölé emelt szolgai engedelmeskedés Isteni akaratként való feltüntetése mindenesetre teljesen téves felfogást jelent, és semmiképp nem evangéliumi.

 

Az evangélium óta Isten szeretete önként vállalt, az emberek szeretete önként vállalt lehetőség. Mindazok, akik a szeretet megvalósítását parancsszerű engedelmeskedés formájában kívánják megkövetelni Isten népétől, valójában a szolgai engedelmeskedést szeretnék Isteni igazolásként elfogadtatni.

Isten nem várja el, hogy őt parancsra szeressed. Viszont mindenki elvárja, hogy ellene senki ne vétkezzen. Ha az igazság megismerésében mindenki eljut arra a szintre, hogy a másik elleni vétkes megoldásokat elkerülje, ott a szeretet eleve megnövekszik.

 

Mindaddig, amíg egy keresztény Isten akaratának betartatására Bibliai rendelkezésekre mutogat, nem ismerte meg az Isten akaratát, mégis betartását követeli meg. És míg Sámuel megszegi az Úrnak szavát a törvény betartatásának idején, a pogányok, akik nincsenek a törvény alá vetve, nem kárhoztathatóak az engedetlenség és szófogadatlanság bűnével.

Isten akarata pedig nem a pogányok törvény alá való helyezése, hogy szolgai engedelmességet kívánjon meg tőlük, mint a zsidóktól a törvény uralma ideje alatt, hanem amit Jézus nyilatkozott ki, az igazságtalanságok és gonoszságok alól való felszabadítás volt a fő céja, amely igazságtalanságok mestereinek az írástudók és törvénytudók bizonyultak.

 

Ma pedig a Biblikus írástudók ugyanabban a cipőben igyekeznek járni, és miközben az igazság hirdetését hangoztatják, az igazság ellen tanítanak.