Be kellett látnom, hogy Magyarország a szó politikai értelmében elnéptelenedett. Lakosai vannak. Van népessége is, hiszen fogyatkozik. A népfenség alanya azonban, az a valaki, aki a népakaratot akarja, többé nem létezik. Mindig is jobb volt errefelé nem akarni, vagy külön-külön akarni kinek-kinek a magáét, elhúzott függönyök mögött, lehalkított hangon, baja ne származzék belőle. Egyáltalán, mire a nép nagyobbik része jog szerint akarhatott volna, kitört a huszadik század: diktatúrák, egypárti demokráciák, tekintélyuralmi rendszerek követték egymást, s gondoskodtak a nép neveléséről.

 

Rendben van, mondhatják, mi van ebben, nagy múltú demokráciák is ugyanide jutottak. Tömegtársadalom és tömegkultúra épp azt az állapotot jelentik, amelyben a közakarat személytelen automatizmusok útján képződik, és a közhatalmat szakapparátusok gyakorolják, miközben a fenséges nép szórakozik és fogyaszt. Nem politizál.

Csakhogy nem így van, mert a világnak azon a részén, ahol a népszuverenitás fogalmát ismerik, fennmaradt és komolyan számon kérhető a közérdekű döntések nyilvánossága, az ehhez nélkülözhetetlen, legalább látszólag független sajtóval egyetemben. Ennél is fontosabb, hogy a liberális éjjeliőr-államnak nem jut eszébe, hogy a politikai értelemben mély álomba merült nép zsebeit lépten-nyomon kiforgassa, kezére taposson, feje felől a házat, dereka alól az ágyat eladogassa. Ha így tesz, az éjjeliőrt elkergetik, tömegek özönlenek az utcára, érdemi információ jelenik meg a sajtóban, s a vélemények piacán valódi alternatívák szabatos megfogalmazására képes, erkölcsileg és anyagilag független értelmiség jut szóhoz, nem maszatolnak.

 

Közéleti vitáinkban a demokrácia emlegetése csak akkor nem képmutató hivatkozás egy fiktív, de legalábbis magatehetetlen és tiltakozásra képtelen személy akaratára, ha a szereplők igazolni tudják, miképpen nyertek felhatalmazást arra, hogy a mások nevében szóljanak.

 

Részlet: Lányi András, A népet le lehet váltani című írásából