Hát úgy, hogy a r.k. és a prot. ág legalább ezer éven át együtt élt a régi egyházban. A krisztológiában, a Szentírás ihletettségében, a megváltásnak áldozat általi megvalósultában, de még a kegyelemtan ágostoni hangsúlyaiban is egyetértenek. De vannak más példák is, különösen az akkor még dogmatikusan nem definiált tételek terén. Olyan vélemények forogtak még az első évezred végén az eleve elrendelésről, átlényegülésről, pápai tekintélyről, bibliai kánonról (mégpedig olykor kiátkozás nélkül) amelyeker egy mai római katolikus szentségtörésnek érezne, egy mai protestáns pedig helyeselne. Itt van például Kajetán Tamás bíboros, Luther augsburgi kihallgatója, aki a reformáció előtt írt kommentárjában hitet tett amellett, hogy a deuterokanonikusok nem tartoznak a Szentíráshoz. Vagy valamivel korábban Gerson János, a párizsi egyetem kancellárja a konstanzi egyetemes zsinaton vitte diadalra azt a tézist, hogy az egyház állapotának megjavítása dolgában az egyetemes zsinat a pápa fölött áll. Ezt a "Haec Sancta" kezdetű dekrétumot a pápák csak úgy tudták (később) semlegesíteni, hogy kimondták: a konstanzi zsinat csak akkortól számít egyetemesnek, amikor a (mai r.k. álláspont szerint) legitim pápa érvényessé tette azáltal, hogy hivatalosan összehívta. De abban a korban senki nem vélte, hogy a zsinat ettől lett volna egyetemes, hanem a hívek egyházias közérzületét jelölte meg mint olyan tényezőt, amely a zsinatot (utólag) egyetemesnek nyilatkoztatja. Ez valódi protestáns elv, és hasonlókat is mondhatnék.

Én magam is katolikus keresztény vagyok, azon belül protestáns katolikus, s ami még bosszantóbb lehet egy római katolikusnak: ortodox kálvinista karizmatikus protestáns katolikus keresztény. Érdekes népségek vagyunk mi, protestánsok.