Van másik csak a tisztánlátás végett:

ÉLET ÉS IRODALOM

 

VARGA LÁSZLÓ

Csontjainkba hatoló diktatúra II.

Az alapkérdés persze az, hogy szabad-e elfelejteni a történelmet. S bár válaszunk egyértelműen nemleges, mégsem evidencia. Egyfajta megoldás lehet akár a "spongyát rá", a "felejtsük el", valamiféle nemzeti megbékélés is. Ezt általában ott szokás alkalmazni, ahol valóban polgárháborús múlt osztotta meg a nemzetet, mint Spanyolországban vagy Görögországban. Ne feledjük azonban azt sem, hogy a diktatúra bukása után mindkét országban totálisan felszámolták a titkosszolgálatokat.
Közép-Kelet-Európában, azaz leginkább a lengyeleknél (kimondva) és nálunk (inkább kimondatlanul) a spanyol Moncloa-paktum számított mérceként, amely végső soron abból indult ki, hogy a polgárháború emlékével nem lenne ildomos egy újabb polgárháború veszélyét felidézni.
Csakhogy ez a veszély, ha egyáltalán fenyegetett, akkor inkább Spanyolországban, s bár Lengyelországban is vannak ennek (halvány) hagyományai, Magyarországon (még 56-ot is beleértve) nincsenek. A kérdés tehát mind Lengyelország, mind Magyarország esetében az, hogy a múlt feltárása veszélyezteti-e a demokratikus átmenetet, vagy éppen fordítva, annak hiánya válik kárára.....
....Ne feledjük, az egykori halálraítéltek, vagy akikre pusztán az ügyész kért halált, de megélték a rendszerváltást (Mécs Imre, Fónay Jenő, Wittner Mária, Dénes János stb.), sohasem beszéltek valamiféle megtorlásról, "pusztán" a bűnök megnevezését kérték, követelték, helyenként már intoleráns hevülettel.
Garton Ash az igazsághoz vezető egyik, nevezetesen első útként (minderről már évekkel ezelőtt éppen az ÉS-ben "értekeztünk") viszont a bírói felelősségre vonást nevezte meg. Hiszen ha van igazság, akkor van bűn is, s ha azt a törvény szerint üldöznie kell a (demokratikus) államhatalomnak, akkor nincs is más választása. Ez tőlünk sem volt idegen, miután alkotmányellenesnek minősült a visszamenő ítélkezés (Zétényi-Takács-féle törvényjavaslat), jöttek a "sortűz-perek".
A Garton Ash-féle második út az igazsághoz az adminisztratív megtorlás. Ez a szankcionált átvilágítás, a lusztráció útja. Ki vitatná el a demokráciától azt a jogot, hogy az SS-t vagy a Gestapót, netán későbbi pandanjait bűnös szervezetnek minősítse? Az ÁVH is az volt. Nálunk ebből is komédia lett, hiszen a törvény legfőbb célja, hogy néhány kivételtől eltekintve ne lehessen nevesíteni az ügynököket, s ez még hagyján, de ne is lehessen megismerni, hogy ez a bűnös szervezet miként működött. A pártról, erről a mi gulyás-MSZMP-nkről pedig végképp ne essék szó. Csakhogy az állambiztonsági szolgálat tényleg nem állam volt az államban, hanem annak nagyon is hatékony végrehajtó szerve, amelyet ez a kedves Párt irányított.
Nálunk senki sem hasonlította az MSZMP-t az NSDAP-hoz, magyarra fordítva az ügynöktörvényben megnevezett Nyilaskeresztes Párthoz. 800 ezer hívő, megtévesztett vagy éppen karrierista. Nekem is volt tisztességes párttitkárom, aki a demokratikus ellenzékkel emlékezett meg a forradalom harmincéves évfordulójáról. Hajdú Tibornak hívták, s később társam az iratfeltárásban.
Nem a Mécs Imrék, Wittner Máriák és társaik beszéltek kollektív bűnről és 800 ezer bűnösről, hanem azok, akik valamennyiüket, ha tetszik egy egész nemzetet próbáltak belekompromittálni a langyos gulyásba. .....
A Garton Ash-féle harmadik útról, a nyilvános feltárásról, még csak nem is vitatkoztunk, pedig ez igazán nem radikális. Egyik demokratikusan választott parlamentnek sem jutott eszébe, talán fel kellett volna állítania egy bizottságot, ahogy Garton Ash fogalmaz, rituálist, de leginkább nyilvánost.
A negyedik út az akták megnyitása. Ez elengedhetetlen alkotmányos alapjogaink gyakorlásához. S ne feledjük, nem árt emlékeztetni rá, a törvényhozót az Alkotmánybíróság - egyébként indítvány nélkül - kötelezte ennek megfogalmazására. Olyan is lett. Nem jogokat adott, hanem jogot vont meg. Ma még mindig a levéltári törvény alapján az állambiztonsági szolgálat iratai könnyebben lennének kutathatók, mint a többször módosított ügynöktörvény alapján. Erre mondta a Történeti Hivatal elnöke 1998-ban, "tetszettek volna jobb törvényt megalkotni". Igaza volt az elnök úrnak, Markó Györgynek, kár lenne belőle bűnbakot fabrikálni, nem azért ültették oda, hogy nyisson hanem, hogy elzárjon. Megfelelő káder a megfelelő helyen.

Az állambiztonsági szolgálat, a hírhedt III. főcsoport volt az a szerv, amely a legpontosabban igyekezett figyelemmel kísérni a magyar társadalomban zajló politikai változásokat, tendenciákat, reakciókat, s jelentett ezekről szorgosan az arra illetékes "párt- és állami szerveknek". A mélyebb nyugtalanság első jelei soraikban 1989. február elején mutatkoztak:
Horváth József vezérőrnagy a belső reakció elhárításával foglalkozó csoportfőnök a február 6-i parancsnoki értekezleten már "szélsőséges változásokról" beszélt: "A helyzet több szempontból is problematikus. Nemcsak az történt az elmúlt félévben, hogy ellenségeink legalitást nyertek, hanem ma ők jelölik ki a "tájékozódási pontokat" azon a terepen, ami nem az övék... Adott a közös terep, ahol mi, a párt, a társadalmi szervek (sic!) is mozognak, és ahol helyenként egymásnak ellentmondó nyilatkozatok hangzanak el, de orientációt az állambiztonsági munkát illetően nem kapunk. Ugyanakkor mi, mint a hatalom védelmének egyik szerve, nem engedhetjük meg magunknak, hogy tétlenül szemlélődjünk, hogy ne lépjünk, de tétovák a lépéseink."
Több mint másfél évtized távolából legfeljebb csak sejthetjük, konkrétan mi idézhette elő ezt a drámai fordulatot, hiszen ekkor már nyoma sem volt az egy hónappal korábbi viszonylagos nyugalomnak, amikor a vezérőrnagy még arról beszélt beosztottjainak, hogy "lehetőség van arra, hogy a múlt év novemberéig sűrűsödő politikai ellenállás és nyomás lecsendesedjen, megfelelő mederbe terelődjön, és valahol találkozzon a párt konszolidációs és kibontakozási törekvéseivel... Bátrabban és többet kellene orientálni az állományt, rámutatva a társadalmi politikai folyamatok stabil elemeire, és innen "magunkkal vinni"."
A két parancsnoki értekezlet között, 1989. január legvégén jelentette be a Kossuth rádió 168 Óra című adásában Pozsgay Imre, hogy az általa vezetett munkabizottság megítélése szerint 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott Magyarországon. Ettől a megítéléstől a párt és a kormány vezetői ugyan viharos gyorsasággal határolódtak el, mégis óriási lökést adott a már több év óta zajló lassú erjedési folyamatnak. Az értekezletről készült emlékeztető szerint szinte már csak mellékesen vetődött fel a válság kiváltó oka:
"Amíg a jelenlegi alkotmány és intézményrendszer van érvényben, addig aszerint kell dolgozni, s nem lehet a cél..., hogy 30 évvel korábbi események kapcsán a társadalmi feszültséget tovább fokozza, illetve szétzilálja." Ahogy Berecz elvtárs megjósolta: a velünk élő történelem.
"Nem önállósodni kell", vonta le végül Horváth vezérőrnagy mindebből a konzekvenciát, "hanem abból kell kiindulni, hogy "az utolsó parancs van érvényben", az a feladatunk, hogy az alternatív szervezetekben lévő ellenséggel operatív pozícióink révén továbbra is kontaktusban maradjunk".
Maga az alapkonfliktus határozta meg az állambiztonsági szolgálat utolsó évét: hiába tudták, vélték tudni, mi a célszerű, ki kell tartaniuk a párt mellett, még akkor is, ha most éppen a párt soraiban támad a zavar, maradnak el a nélkülözhetetlen utasítások. Tanulták az új nyelvet, de még keverték a szavakat, már nem "ellenséges csoportosulások" vagy "szervezkedés", hanem "alternatív szervezetek", az "utolsó parancs" értelmében azonban továbbra is "ellenség".....
Valahogy így kezdődött a rendszerváltás az állambiztonsági szolgálat számára, majd némi (vezér)áldozattal átvészelték a krízist, s ennek mi, a Magyar Köztársaság polgárai fizetjük az árát.
Egykor persze magam is élcelődtem az Internacionálé ominózus sorain, amit olcsó epigonok el is csépeltek (nekik a múltról leginkább csak az Internationálé jut eszükbe), holott a múltat valóban meg lehet haladni, de ahhoz ismerni kell. A "múlt eltörlése"; s ebbe nagyon szépen beleillik, ....
A "média" szorgosan asszisztált a közelmúlt elsikkasztásához, nemcsak izmosan fogta a mikrofont, de szemérmetlenül manipulált, a családi békénket féltette, merthogy a németeknél mennyi tragédiát okozott a nyilvánosság.....
Többszörösére növelte a magyar sajtó a keletnémet Frau Wollenberg valóban A kérdés most már csak az, hogy mivel töltöttük az elmúlt másfél évtizedet. ...Paternalista, a nemzetet bárgyú gyermekként kezelő politikusaink a "tetszettek volna..." jegyében megkíméltek minket a német úttól, miniszterek helyettünk bújták szorgosan az irattárakat, az ügynök- és egyéb nyilvántartásokat, mondván: az (el)hallgatás a békés rendszerváltás ára. Csakhogy - vághatta joggal Demszky Gábor a Nap-kelte műsorvezetője képébe - rendszerváltást igenis tetszettünk... Tegyük hozzá: az utolsó másfél száz év legnagyobb teljesítménye lehetne. A magyar Atom.
A szituáció már nem is kísérteties, egyszerűen nevetséges. Műsorvezető a nyolcvanas évek második felének stílusában folyamatosan, önérzetesen kioktatja az interjúalanyt, vitába száll vele, s elmagyarázza, ne mondja már neki, hogy párttagot is beszerveztek, az tilos volt. Mire Demszky meglepően pontosan közli, hogy 1989 közepén 1700 "ügynök" volt az MSZMP tagja. A riporter fensőségesen érzékelteti tehetetlenségét, mit tegyen, ha ez ilyen hülye.
A már említett műsorvezetővel (Aczél Endre) szemközti székben a főpolgármestert a Nemzetbiztonsági Hivatal első, ahogy ő nevezi, "mondhatnánk" alapító főigazgatója váltja fel. Változik a hangvétel, mintha visszafelé forgatnánk a történelem kerekét, s ugyanez a két személy ülne közel két évtizede ugyanabban a székben, "mondhatnánk" A Hét műsorában: a rendszert fenyegető D. G., s az azt (természetesen szakmai alapon) megvédő Nagy Lajos (későbbi NBH-főigazgató).
Mint említettem, a szék marad, az interjúalanyok, s a hangnem változik, belép "illetékes elvtárs", ahogy Koltaitól ismerjük, aki természetesen nem politikai megbízott (volt), hanem "szakember". Műsorvezető már nem vitatkozik, nem is egyszerűen a mikrofonállvány szerepét játssza, hanem végszavaz, adja fel a labdákat.
Egyenesen szárnyal, s szárnyakat ad, aztán el is száll. Közli, hogy a "szakember" persze nem politikai és nem "megbízott", s így nem is állambiztonsági. Nagy Lajos zavarba jön, nem tudja hirtelen, mi ez a tökéletes tájékozatlanság. S kedvesen elmagyarázza, ő bizony III/I-es volt az antivilágban, s az is része volt az állambiztonságnak. Semmi gond, fordítunk egyet: az állam biztonságának. Ez már igazán jól hangzik, hiszen minden állam biztonságra vágyik. Mert mindenkinek van egy álma.
Ez nem baj, sőt ez kimondottan jó, s most már a tizenévesek is láthatják, hogyan működött a puha diktatúra, amit valóban nem könnyű megmagyarázni. (...) Az élet már csak ilyen. A baj az, hogy a nyilvánosság nem klub, ahonnan az illetéktelenül betolakodót, ha vét az illem szabályai ellen, kigolyózzák. Aczél a következő héten is műsort vezetett.
.

 

Székesdülő, 2006. január 15.

(Részlet a közeljövőben megjelenő Világ besúgói egyesüljetek. Az állambiztonság átmentése című kötetből.)

küldje tovább  nyomtatás   a szerző egyéb írásai

 

 

Copyright 2005 Élet és Irodalom. Minden jog fenntartva