"Dogma
Dogma: (a görög ,,dokeo'' igébôl; alapjelentése: ,,ami helyesnek
látszott'').
1. A dogma lényege. A dogma a mai egyházi és teológiai
nyelvhasználatban (egyértelműen és általánosan csak a 18. századtól)
olyan tétel, amely a fides divina et catholica tárgya (-->hit), tehát
olyan tétel, amelyet az Egyház a rendes -->tanítóhivatal által, vagy
pápai vagy zsinati -->definíció útján úgy hirdet Istentôl
kinyilatkoztatott igazságként, hogy e tétel tagadása -->eretnekség (DS
3011; CIC 1323. can. 1325. can. 2.§). A dogma formális fogalmának tehát
két döntô mozzanata van: a) a tételt határozottan és definitív formában
az Egyház terjeszti elô kinyilatkoztatott igazságként, b) a tétel (a
-->magánkinyilatkoztatással ellentétben) az isteni, hivatalos,
keresztény -->kinyilatkoztatáshoz tartozik, és így Isten igéje
tartalmazza. Ezt a tartalmazást az is biztosíthatja, ha a dogmát egy
másik (dogmatikus) igazság tartalmazza; hiszen az Egyház ma sok mindent
dogmaként tanít, amit nem tanított mindig kifejezetten ilyen (tehát a
kinyilatkoztatásban benne levô) tételként, és amire nem reflektált
mindig. Vitatott kérdés, hogy egy dogmának egy másik kinyilatkoztatott
tételbôl való levezetéséhez szükség van-e arra, hogy a dogmát
formálisan implikálja ama kinyilatkoztatott tétel, vagy a dogma
érvényesen levezethetô egy kinyilatkoztatott igazságból nem
kinyilatkoztatott premisszák segítségével is. Mindenesetre le kell
szögezni, hogy a keresztény hit konkrét realizálása sohasem vonatkozhat
csupán formális, tulajdonképpeni dogmákra, hanem mindig kapcsolatban
kell, hogy legyen más ismeretekkel, a helyeslés más típusaival és más
magatartásokkal, ha valóban személyes és egyházi hit akar lenni. Az
Egyház ragaszkodik ahhoz, hogy dogmát nem lehet revideálni, ha ez a
,,revízió'' azt jelenti, hogy az Egyház (akár csak az egyes dogmában
is) tévesen ismerte meg Isten igéjét. Mert az Egyház az Istentôl közölt
igazságot mint Istentôl közölt igazságot hiszi (és hirdeti ki), és itt
azzal a feltételezéssel él, hogy az Istentôl származó közlésben való
hitnek egyáltalán nem volna értelme, ha elvileg lehetséges volna, hogy
Isten, közlésének befogadása alkalmával, félrevezeti azokat, akik
közlését elfogadják. Az Egyház Isten közlésének befogadása és tagolt
megfogalmazása során azért sem téved, mert ebben a folyamatban -- amely
nem egyéb észlelésnél, megfogalmazásnál és megvallásnál -- az Egyház
csak a saját azonosságát ôrzi meg. E folyamatnak magától értôdôen
korhoz kötött feltételei vannak; a dogmában Isten közlésével konkrét
értelmezési modellek, perspektívák, vélemények keverednek; a dogmatikus
tételek, amennyiben Istenre vonatkoznak, mindig csak analóg
megfogalmazások; a dogmák társadalmi, pszichológiai és egyéb érdekektôl
is függnek. A gondolkodási és értelmezési struktúrák korszakváltása
során elôfordulhat, hogy egy dogma ,,ma'' már nem magától értôdô és
többé nem lehet minden további nélkül asszimilálni, úgyhogy ezentúl
esetleg nem is lehet minden történelmi pillanatban újonnan,
aktualizálva interpretálni: a dogma feledésbe merül, még ha az Egyház
történelmi ,,emlékezetében'' meg kell is ôrizni az utókor számára, és
nem szabad teljesen elvetni, mivel a dogmatörténelemnek nem kell mindig
szükségképpen egyetlen irányban haladnia. De a dogma történetiségének
mindezek a komponensei nem jelentik azt, hogy az egyház tévedett volna
a megismerés, a megfogalmazás vagy a hit területén. --
-->Tévedhetetlenség.
2. A dogmák felosztása. Habár elvileg ragaszkodni kell ahhoz, hogy a
dogmák formálisan egyenértékűek, mégis jogos a következô
megkülönböztetés:
a) kereszténység általános, alapvetô igazságai, alapvetô
hitcikkelyek,
b) speciális dogmák, vagyis a többi hitcikkely.
E megkülönböztetés elvégzéséhez a legszigorúbb kritérium a következô
kérdés: melyek azok a dogmák, amelyeket mint dogmákat szükségszerűen és
explicit módon, mindig és mindenütt, mindenkinek hinnie kell, hogy az
-->üdvösséget elnyerhesse (-->üdvösség feltételei), vagy: melyek azok a
dogmák, amelyekre vonatkozóan adott esetben implicit hit is elegendô? A
II. vatikáni zsinat határozottan tanítja, ,,hogy a katolikus tanításon
belül az igazságoknak hierarchiájuk vagy rangsoruk van, aszerint,
hogy milyen módon függnek össze a keresztény hit alapjával'' (Unitatis
redintegratio 11).
3. A dogma a keresztény lét és önértelmezés egészében. A dogma a maga
abszolút és kötelezô igényével a lényegénél fogva szabad emberhez
fordul; a dogma tehát olyan igazság, amelyet csak a hit szabad döntési
aktusában lehet helyesen meghallani és felfogni. De az embernek már
eleve ,,dogmatikus'' egzisztenciája van, mivel az ember mint szellem
bizonyos igazságokat (amelyek között történeti jellegűek is lehetnek)
nem tagadhat anélkül, hogy el ne pusztítaná saját magát, s ez így van
akkor is, ha ezek az igazságok még nem érik el a tudományosság
szintjét, hanem csak közönséges vélemények formájában, sôt, nem
tematikus módon vannak jelen benne. Az ember lényegével tehát nem
ellentétes a történeti kinyilatkoztatás és annak elfogadása. A dogma
lényegét nem lehet levezetni egyedül egy lehetséges isteni
igazságközlés elvont fogalmából, hanem abból kell levezetnünk, amit
Isten Jézus Krisztus által az embernek mondott és az emberrôl
elrendelt:
a) a -->kinyilatkoztatás nem csupán beszéd, hanem az üdvösség
eseménye; mivel Isten saját magát közli (osztja meg) az emberrel, és ez
a közlés maga teremti meg magának a közlést engedelmesen elfogadó és
arra kifejezetten ,,hallgató'' szubjektumot, ezért a dogma lényege
szerint nem pusztán egy tétel valamirôl, hanem -- mint olyan tanítás,
amelyet az ember a kegyelemben (-->Isten önközlése) elfogad -- maga a
beteljesülô esemény, amelyet Isten a dogmában közöl. --
b) Istennek ez az önközlése elérte végérvényes, eszkatologikus
szakaszát (a kinyilatkoztatás lezárult!). --
c) A dogmának lényege szerint egyházi-szociális jellege van, mert
magát az alapjául szolgáló kinyilatkoztatást az Egyház kapta; másrészt
a dogma megfoghatóvá teszi az Egyház egységét (a dogma a közös
nyelvhasználat rögzítése), és ezzel a dogma maradandó érvényességű
formája Isten igéjének, amelyet az Egyház kapott és ôrzött meg
(-->hagyomány). --
d) A dogma maga -- élet, mivel benne Isten önközlése valósul meg,
hiszen a dogmát csak magának a hittartalomnak (kegyelem) a valóságában
lehet felfogni."
Az én szememben ez a dogma.
"Mert elfogadásukon keresztül különböző életvezetési, kapcsolattartási és magatartásbel szabály levezethető mint erkölcsi törvény vagy kötelesség és éppen ezért az is kötelezhető."
Ha a dogmát őszinte hittel elfogadjuk, akkor ebben nem találunk kivetnivalót.
"Egy dogma vizsgálata nem merülhet ki igazságtartalmának puszta vizsgálatával, hanem a hozzá szorosan kapcsolódó egyéb hierarchikus, gondolkodásmódbeli vagy életmódbeli szabályok vizsgálatát is meg kell tenni."
Ezt teszi az Egyház is. Van egy pár teológiai ága, itt pl. az erkölcsteológia, szóval ilyen szempontból is vizsgálják a dogmákat.
"A dgomák veszélyessége talán pont az, hogy erkölcsi szabályok betartását követeli meg (isteni paragrafusok levezetése alapján), de valójában a gondolkodás és a lelki élet őszinte megerősödését vonja korlátozások közé."
A gondolkodást valóban korlátok közé szorítani, mert az se vezet jóra, ha midneki azt gondol, amit akar. A szabad gondolkodás is sok veszély hordoz, valószínű, hogy többet, mint ha vakon hiszünk a dogmáknak.
