Kedves Gábor!

 

Egyes részletkérdésben "erős" véleménykülönbség van közöttünk, de én ennek örülök, mert ez további gondolatokra, érvek kidolgozására (vagy elvetésére) sarkal. Kár, hogy mások nem segítenek bele!

Most egy új "találmányomat" ismertetem. Abból kiindulva, hogy az emberi tagolt beszéd kialakulása is több-ezer évig tarthatott (nem lehet elképzelni, hogy egyik napról a másikra folyékonyan társalogtak!), elneveztem ezt a "kort" a gagyogás korának. Nyilván először csak magánhangzókkal rendelkeztek és a mássalhangzók egyenként alakultak ki, hiszen meg kellett tanulni a képzésüket.

 

Elméleteink összevetésével komoly időbeli és minőségbeli sorrend-eltérés tapasztalható. Ezért most felállítom az én sorrendemet, megindokolom és ha tudom a Tiedet megcáfolom. A számozás nemcsak a sorrend miatt van, hanem egyszerűbb a választ is csoportosítani.

 

1. A gagyogás előtti idő.

 

Mint minden állat (így ősember is), a fajához tartozó nem élő egyedeket magukrahagyva "átadják" az enyészetnek, a dögevőknek, a természetnek.

Már ebben az időben (az ember felé haladó úton) egyes fejlettebb ősember álmai alapján már gondolhatott egyetsmást, hogy hol a fenébe lehet az öregapja, ha még él és mozog. A kommunikáció kezdetleges volta miatt nem közölhette azonban a "széles népréteggel". Az álom jelensége már sokszázezer éve kíséri az állatokat.

 

2. A gagyogás kora.

 

Akármilyen kezdetlegesen is, de már egymás értésére tudták adni, hogy mit akarnak. Például egy fatörzs véletlenül agyonütött egy erős (tekintélyes) családfőt, idősebb fiai számítva arra, hogy még álmukban meglátogatja őket, megértették a családdal, hogy egyben el kell ásni, hogy ne történjék baja.

 

Megjegyzés: az ősember maga, a környezete, a barlangja olyan büdös és dögszagú volt, hogy egy hulla szaga fel sem tűnt volna. Azonkívül távolabb is vihették volna, ha egyáltalán zavarta volna őket a hullaszag. Szóval ezt nem írom alá:"A masik az, hogy az ember tavol akarta magat tartani a büdös szagtol. "

Valamint ez sem tetszik:"Mert az álom és a halál közös nevezőre hozása egy akkoriban komoly szellemi kapcsolast igenyelt volna. "

Túl komplikáltan itéled meg a helyzetet, mert (természetesen) nem tudunk mai eszünkkel olyan egyszerűen gondolkodni, mint az ősember.

 

Ebben az időben az ember nem meditált sem a halálon, sem az örökkévalóságon, ki volt szolgáltatva a történéseknek és ahhoz igazodott. A halott rokon nem mozgott többé, ezt megértette. azt is megértette, hogy néha (álmában) találkozott vele és ott mozgott, tehát élt, él valahol. Talán a hegytetőn, talán messze a sivatagban stb.

 

Ehhez tehát nem volt szükség "intellektuális kapcsolódásra", mint ahogy Te véled.

Az állatok és az akkori fokon még az ember esetében is a félelem ösztöne menekülésre programozta az élőlényt, de az nem "halálfélelem" ezt csak mi homo sapiensként mondjuk, mert most már részünkre valóban létezik a halálfélelem.

Ez a meglátása, értékelése a dolognak azonban csak az utolsó néhány tízezer év lehet.

Ebben az időben nemhogy isten, de még a szellem, vagy lélek fogalma sem létezhetett.

 

A mai napra ennyi, az alábbi pontok kifejtésére később kerül sor. Részben az eredeti cikkben már utaltam rá.

Ha kedved van ne akadályozzon semmi, hogy esetleg e pontokra is kitérj észrevételekkel stb.

 

3. A túlvilág születése és a benépesedése.

4. A közvetítők fellépése (sámánok stb.) magávalhozza a szellem foglamának bevezetését.

5. A társadalmi fejlődés tükrödőzik a túl világ felépítésében, meg jelennek az istenek.

6. Az istenek fejlődése, illetve fejlesztése egyes "mesterség" érdekében.

7. Istenek bevonása a társadalmi, hatalmi rendbe.

 

Üdv. Tibor