Ma kaptam ezt a történetet, és gondoltam megosztom veletek, ismerek olyan embert akinek szintén volt halálközeli élménye és tapasztalt hasonlókat, legalábbis elmondása szerint.
Nagyon sok hasonló türténet van leírva orvosoknál, és soha nem kerülnek nyilvánosságra, mert....
Hadd ne mondjam miért kiderül az írásból...
Tudom, hogy nagyon hosszú történet ez ide a fórumra , de érdemes elolvasni.
"Halálközeli élményem
Patsy Davis cikke
65 éves vagyok, 49 éve élek házasságban. Már nyugdíjba vonultam, 4
gyermekünk és 9 unokánk van, akik mind nagyon közel élnek hozzánk.
Szeretnék pár szót szólni arról, hogy honnét jöttem, aztán elmesélném
a halálközeli élményemet. 1931-ben születtem a Kansas állambeli
Anthony-ben. 3 fiú-, 2 lánytestvérem van, és egy féltestvérem, aki
lány. Negyedik osztályos koromban egy tanyára költöztünk, és ott
éltünk 5 évig. Utána átköltöztünk egy farmra, ahol 2 évig maradtunk. A
családom ezután a Kansas állambeli Atticába települt át.
12 évesen kezdtem dolgozni, nyáron. 14 éves voltam, amikor alkoholista
apám közölte velem, hogy menjek el. Azt mondta, csak egy főnök lehet a
családban, az pedig ő, és mivel erősebb voltam nála, távoznom kellett.
Még aznap elmentem Hutchinsonba, a féltestvéremhez. Kosztért és
kvártélyért dolgoztam az éttermükben. Iskolába is jártam. Félévkor
behívattak az igazgató irodájába, és tudtomra adták, hogy 500 dolláros
tandíjat kell fizetnem. Nem volt 500 dollárom. Ráálltak arra, hogy
befejezhessem az évet, de újabb évet már nem kezdhettem el. Következő
júniusban férjhez mentem. 1959-ig Hutchinsonban laktunk; ezután a
Washington állambeli Rentonba költöztünk.
A keresztény egyház szellemében nevelkedtem, olyan légkörben, ahol szó
szerint vették a Bibliát. 12 évesen kereszteltek meg, és hittem abban,
hogy ha megkeresztelkedés nélkül hal meg az ember, pokolra jut. Hittem
is a pokolban. Nagyon vallásos voltam. Azért emelem ki ezt, mert nem
szokványos halálközeli élményen estem át, ami furcsa, ha figyelembe
vesszük ezeket az előzményeket.
1965-ban egy autósétteremben dolgoztam Rentonban. Ekkor már 4
gyermekem volt, a férjem pedig vonalvizsgálóként dolgozott a villamos
műveknél. Visszeres lettem, ami családi örökség. Segédlelkész voltam,
és tanítottam az egyházi vasárnapi iskolában. A családom, az egyházam
és az otthonom körül forgott az életem. Hetente kétszer jártam
bowlingozni. Kezdett nehezen menni a játék, mert 2 menet után
felmondta a szolgálatot a bal lábam, és nem tudtam ráállni. Elmentem
orvoshoz. Azt javasolta, forduljak szakorvoshoz, hogy meg tudja
állapítani, el lehet-e távolítani a visszeret a bal lábamból. El is
mentem, és megállapodtunk az operációban. Rutinműtét volt, és csak 3
napig kellett kórházban maradnom.
Befeküdtem a kórházba, és megoperáltak. Másnap már felkeltem, és
jártam egyet. Csak az volt szokatlan, hogy kétszer is a padlón
találtam magam, és nem emlékeztem rá, hogy kerültem oda. Harmadnap
hazamentem. Jól éreztem magam. Másnap átmentem egy teára a
szomszédomhoz, Pearlhöz. Ahogy ott ültünk, hirtelen furcsán kezdtem
érezni magam. Szóltam Pearlnek, hogy hazamegyek, és lefekszem egy
kicsit. Felajánlotta, hogy elkísér, de mondtam, hogy nem kell, minden
rendben, később még beszélünk. 15:00 felé járt az idő.
Átkeltem az úton, felmentem egy kis gáton, és a garázs közepéig
jutottam, amikor hirtelen az történt, hogy a testem felett lebegtem,
ami a garázsban feküdt. Nem volt mozgás-érzetem, és nem féltem.
Teljesen tudatos voltam. Lenéztem, és eltűnődtem, vajon miért fekszik
a testem a földön, én pedig miért vagyok a levegőben. Arra gondoltam,
érdekes, hogyan néz ki a testem. Még sosem láttam ilyen szögből.
A szomszéd az utca túloldalán látta, hogy elesek, és átrohant,
miközben Pearl nevét kiáltozta. Pearllel felnyalábolták a testem,
bevitték a házba, és lefektették az ágyra. Végig ott repültem velük.
Az ágyam végénél volt egy könyvszekrény. Leszálltam a tetejére, és
onnan néztem, hogy sikertelenül próbálják újraéleszteni a testemet. 4
gyermekem az ágy végénél állt, ők is láttak mindent. Pearl szólt a
lányomnak, hogy hívja a mentőket. A lányom bement a nappaliba, és
kihívta őket. A testem mindent kiadott magából, ami benne volt, ők
pedig megpróbálták feltakarítani. Az összes ruhát leszedték rólam,
csak egy pólót hagytak meg. Megérkezett a mentő, két mentős bejött,
hordágyra tették a testem, és kivitték a mentőautóba. Szóltak
Pearlnek, hogy szálljon be ő is, ő pedig elmondta nekik, hogy csak
tegnap jöttem haza a kórházból. Shirley, a másik szomszéd közölte,
hogy szól Billnek, a férjemnek, hogy jöjjön utánunk a kórházba. Amikor
a mentőautóba tették a testem, én is odaszálltam. Úgy tűnt, nincs vele
semmi kapcsolatom. Csak az járt az eszemben: milyen érdekes minden!
A sofőr bekapcsolta a szirénát, és elindultunk a kórházba. A mentős
megpróbálta újraéleszteni a testem. Pearl elmondta neki, mi történt, ő
pedig próbálta megtalálni a pulzusom. Oxigénmaszkot tett a testem
szájára, és háromszor is elektromos sokkot adott a mellkasra; mindig
megnézte a pulzust is. A kórház felé félúton abbahagyta, és szólt a
sofőrnek, hogy kapcsolja ki a szirénát. Halott voltam. A sofőr
kikapcsolta, Pearl sírásra fakadt.
Megfordultam, és fénybe merültem. Teljes mértékben egy voltam a
szeretettel, a feltétlen szeretettel. Tudtam, hogy most végre teljes
vagyok. Sosem éreztem korábban ekkora biztonságot és szeretetet.
Szeretet vett körül, és teljesen elfogadott. Eltűnt mindaz, amit
hallottam és tudtam, és minden tudást tudtam. Tudtam, hogy Krisztus
nem halt meg a kereszten, és hogy nincs se bűn, se gonosz. Tudtam,
hogy már a teremtés pillanata óta létezem, hogy mindig is létezni
fogok, és hogy minden tudat a valamivé válás cseleketében van. Tudtam,
hogy 900-szor éltem a fizikai valóságban, és meg is néztem ezeket a
kifejeződéseket; mindegyiket szemügyre vettem. Átéltem, mit is értünk
azalatt, hogy szabad akaratunk van, és hogy mi választunk mindent.
Nincsenek abszolútumok.
Az összes gondolatot, amit valaha is választottam, végigkövettem
természetes végkifejletéig. Mindenkit láttam, akire hatással voltak.
Tudtam, hogy beszélő vagyok, hogy mindig is az voltam, és hogy az
entitások és kifejeződéseik között szállítok információkat. Azért
voltam a fizikai valóságban, mert elérkezett az ideje annak, hogy a
fizikai lény éretté váljon, és elfogadja felelősségét azért, amit
teremt, és hogy felismerje, hogy ő teremti a valóságát. Ekkor tudtam,
hogy vissza kell térnem, mert még nem ért véget a szerepem. Azt is
tudtam, hogy 2010-ben fogok meghalni, és hogy a saját testnedveimbe
fulladok majd bele. Aszerint teremtem majd meg a saját halálomat,
ahogy választottam. Megfordultam, és a kórházban voltam a
mentőszolgálatos teremben.
Ott volt Bill, Pearl, 2 mentős, 2 rendőr, egy orvos, aki Bill-lel
üvöltözött, és egy ápolónő, aki az asztal végénél állt, ahol a testem
feküdt, ami le volt takarva egy lepedővel. Az orvos azt mondta
Billnek, hogy végletekig vitt alultápláltságban haltam meg. Azt
kiabálta, hogy a nők megölik magukat, mert megpróbálnak vékonyak
lenni. Bill próbálta elmondani neki, hogy csak tegnap vitt haza a
kórházból, és hogy lehetetlen, hogy szélsőséges alultápláltságban
haltam meg. A testem fölé szálltam, és belesüppedtem.
El szeretném mondani, milyen érzés volt, amikor beléptem a testembe.
Sosem éreztem még ekkora örömet. Lenyűgözött ez a csodálatos test,
amit teremtettem. Minden egyes sejt tudatát éreztem a testemben.
Éreztem a vér örömét, ahogy áramlik a vénákban, és a közreműködést az
új élet teremtésében; minden egyes sejt dalolta a maga energiáját.
Igazán értettem, mit jelent az "I sing the body electric" kifejezés
[*]. Teljesen rabul ejtett ez a csodálatos teremtmény, amit önmagam
összes része teremtett, és a szeretetteljes kooperáció összes sejtem
között, melyek összefogtak, hogy megteremtsék ezt a Patsy nevű,
bámulatos testet.
Csatlakoztam az élet dalához, mindegyiküknek köszönetet mondtam, és
magasztaltam őket. Éreztem, ahogy az energia átutazik idegpályáimon a
rendeltetési helyére. Mennyire eleven és vitális ez a test! Milyen
bámulatos teremtmény, és milyen szépen működik együtt, tökéletes
szinkronban, miközben túláradóan ünnepli az életet! Amíg viselem ezt a
testet, sosem feledem, mit éltem át abban a pillanatban.
Rázkódni kezdett a testem, és a földre esett róla a lepedő. A nővér
felsikoltott. Az orvos odarohant az asztalhoz, és leszidta. Felültem,
és megpróbáltam felkelni. Táncolni akartam, és dalolni, mert annyira
örültem, hogy élek. Az orvos lenyomott az asztalra, és utasította a
nővért, hogy hozzon egy injekciót. Küzdöttem vele, hogy felkelhessek,
aztán hirtelen rájöttem, hogy tudom, mit gondolnak a jelenlévők, és
hogy mindenki meg van rémülve. Lenyugodtam, és mozdulatlanul feküdtem.
Elmondtam az orvosnak, hogy jól vagyok, és nincs szükségem injekcióra.
Annyira meg volt ijedve, hogy alig mert hozzám érni. A nővér a
közelembe se akart jönni.
Mindenki ledermedt, mozdulatlanul állt a helyén. Az agyuk nem tudta
feldolgozni, aminek a szemük a tanúja volt. Ráébredtem, hogy
farkaséhes vagyok, és ételre van szükségem. El is mondtam az orvosnak.
Ő szólt a nővérnek, hogy kerítsen egy beteghordozót, aki felkísér egy
kórterembe. Aztán azt mondta Billnek, hogy jöjjön velem. Majd odament
az íróasztalához, és papírokat kezdett kitöltögetni. Értettem, hogy
képtelen arra gondolni, ami az imént történt, és hogy fél tőlem.
Megérkezett a beteghordozó, és Bill kíséretében odamentünk a lifthez.
Elcseverésztem a beteghordozóval, Bill pedig a lehető legtávolabb
maradt tőlem. Tudtam, hogy valahogy segítenem kell neki, mert haza
kell mennie, és el kell mondania a gyerekeknek, mi történt. Elmondtam
Billnek, hogy rendben vagyok, menjen haza, és mondja el a gyerekeknek,
hogy holnap már otthon leszek. Egy szót sem szólt. Csak odahajolt
hozzám, megcsókolt, aztán lement a lifttel.
A beteghordozó azt mondta az emelet nővérkéjének, hogy mindenki úgy
viselkedett a mentőszolgálatos teremben, mintha kísértetet látott
volna. A nővérke megkérdezett, láttam-e kísértetet, mire közöltem,
hogy nem, de nagyon éhes vagyok, és megkértem, szerezzen nekem valami
ételt és italt. Azt mondta, a konyha már zárva van, mert 22:00 óra
felé jár az idő, de megnézi, mit tehet. Egy olyan kórteremben
helyezett el, ahol már volt két másik nő, és szólt, hogy maradjak
csöndben. Kiment, én pedig felébresztettem őket, és szóltam nekik,
hogy bulizni fogunk. Énekeltem, vicceket meséltem, és épp táncikáltam
a szobában, amikor az ápolónő visszaért. Közölte, hogy feküdjek vissza
az ágyba, egyek, és maradjak csendben, különben le kell kötöznie.
Úgyhogy visszafeküdtem.
A szobatársaim elaludtak, én pedig egész éjjel ébren feküdtem.
Elolvastam minden elmét a kórházban, és mindenki álmait bejártam. A
haldoklóknak segítettem a távozásban, és elmagyaráztam nekik, hová
mennek. A csecsemőkkel, akik csak nemrég léptek be ebbe a valóságba,
hosszas beszélgetéseket folytattam, és elmondták nekem, miért
döntöttek úgy, hogy eljönnek, és miért választották a szüleiket.
Azoknak, akik féltek és szenvedtek, segítettem meglátni, hogy
valójában ők választották a szenvedést, és hogy azt kell választaniuk,
hogy nem szenvednek, mert felesleges.
Másnap reggel bejött a neurológus, és sok kérdést tett fel nekem.
Megbökdösött egy tűvel. Olvastam az elméjében, és azt mondtam neki,
amit hallani akart. Úgy ment el, hogy azt gondolta, igaza volt; hogy
csak egy kis érzelmi problémám van, amit a stressz okozott, és hogy
pihenést fog javasolni. Én ültettem bele ezeket a javaslatokat az
elméjébe. Aznap délután bejött dr. Zeck is, a sebészem. Leült, és
megkérdezte, mi történt. Olvastam az elméjében, és tudtam, hogy tudja:
meghaltam. Azt mondtam neki, hogy nem hinne nekem.
Így felelt: "De igen, hinnék magának; konzíliumra kell mennem, és el
kell mondanom a kollégáimnak, mi történt, és hogy miért engedem haza.
Sebész vagyok, mindennap szembenézek a műtőasztalon ellenségemmel, a
halállal, és minél többet értek meg belőle, annál jobban tudok
segíteni a betegeimnek. 500 páciensem tapasztalta már meg a halált,
kelt életre aztán, és mesélt róla. Egy tapodtat sem mozdulok, míg el
nem meséli, mi történt."
Úgyhogy elmondtam neki.
Azt mondta, az aktámat beteszi a többi közé, és a halála után
megsemmisítik majd. Megkérdeztem, mihez kellene kezdenem, ő pedig így
felelt: "Nem tudom. Teljesen meg fog változni az élete, én pedig nem
tudom megmondani önnek, hogyan élje." De hol vannak a többiek, akik
ezt átélték?
Azt felelte, nem mondhatja el. Azt is mondta, hogy senkinek ne
beszéljek arról, ami történt, különben elmegyógyintézetbe zárnak.
Elmondtam neki, hogy olvasni tudok az elméjében, ő pedig azt felelte,
hogy igen, tudja. Azt mondta, idővel elveszítem majd ezt a képességet,
de az elején segíteni fog abban, hogy alkalmazkodjak az új
tudatosságomhoz. Azt is mondta, hogy hivatalosan 1 órán át voltam
halott, de szerinte több óra is volt az. Aznap hazamentem. Nem
találkoztam vele azóta.
Igaza volt. A feje tetejére állt a világom. Következő vasárnap
elmentem a templomba, és képtelen voltam végigülni az
istentiszteletet. Fel akartam állni, és mindenkinek elmondani, hogy ez
az egész tévedés, és hogy milyen csodálatosak vagyunk. Majdnem egy
hónapig tudtam még olvasni mások elméjében, aztán lassan a háttérbe
szorult ez a képesség. Most a beszélői szerepemben használom. Kutatni
kezdtem a hozzám hasonlók után. Felkerestem a pszichés közösséget, és
azt láttam, hogy ők is azt tanítják: áldozatok és erőtlenek az
emberek.
Ha folyton önmagadon kívül keresed a válaszokat, sosem leled meg a
bölcsességet. Már megvan benned az összes válasz, ezért mindig befelé
kell tekintened.
1974-ben azt mondta nekem egy tenyérjós, hogy menjek a Washington
állambeli Lacey-be, ezen belül egy bizonyos házba, és ott majd
megtalálom a hangom. Elmentem, s amikor megérkeztem, kopogtam az
ajtón. Egy fiatalember nyitott ajtót. Beinvitált, és elmondta, hogy
"Gene" pár perc múlva megérkezik. 15 perc múlva be is lépett Gene, én
pedig felismertem. A tanárom volt Atlantiszban, és arra használta a
tanítványait, hogy előnyre tegyen szert az ellenségei fölött. Így
szólt: "Már vártam." Lekísért az alagsori könyvtárába, és odaadta
nekem a Seth beszélt. Azt mondta, ez majd megadja nekem a nyelvet,
amire szükségem van a munkámhoz. Hazamentem, elolvastam, és pontosan
az állt benne, amit a fényben megtudtam. Gene két évvel később meghalt
agytumorban. Két évig segített nekem felkészülni a beszélőként
betöltendő szerepemre.
Azóta az összes Seth-könyvet beszereztem, és kutatni kezdtem más
sethiánusok után. Egy évvel ezelőtt megtaláltam a Sethworks-öt, s
azóta is aktívan jelen vagyok ott. Most könyvet írok beszélői
szerepemről és az életemről. Az azóta eltelt években azok szerint az
elvek szerint éltem, melyeket a fényben tanultam. Sok minden történt
velem, és ezek benne lesznek a könyvben.
Látják, nem szokványos halálközeli élményt éltem meg. Elmentem a helyi
HKÉ-közösségbe itt, Seattle-ben, és elmondtam a sztorimat, ők pedig
megkértek, hogy ne menjek többet, mert azt mondtam, hogy tudom:
Krisztus nem halt meg a kereszten, legalábbis ebben a valószínűségben
nem. Alagúton sem mentem át, és mással sem találkoztam. Végig teljesen
tudatos voltam. Igazából egy hétig nem is aludtam az esemény után.
Manapság rendszerint csak 4 órát alszom. Sosem aludtam többet
egyszerre öt óránál. Nem félek sem a haláltól, sem semmi mástól. A
pillanatban élek. Kitűnő az egészségem, és azt teremtem, amit akarok.
Nem használok drogokat, alkoholt, és nincs biztosításom. Sosem
találkoztam idegennel, és nem tudom, mit jelent a "szégyenlős" szó.
Sosem volt honvágyam, és mindenhol otthon vagyok, ahol vagyok.
Nagyszerű kaland volt az életem. Két világ közt állok, és könnyedén
mozgok közöttük."
Minden jót:Eve
