"De  egy ennyere különböző képességű csoportban ezt kellene. Ehhez kell(ene) a pedagógiai asszisztens, a fejlesztő pedagógus."

   Így van. Nem az a megoldás, hogy szétválasztjuk őket két csoportra, elit-lemaradó, hanem az, hogy megpróbáljuk őket -amennyire ez csak lehetséges- egy szintre hozni. Pontosabban közelíteni őket egymáshoz, és nem fokozni a lemaradást. Miközben én teljesítmény-párti és bértábla-ellenes vagyok, egyetlen perrcig sem állítom azt, hogy pl. a közoktatásban túlzottan sok pénz lenne. Csak azt gondolom, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrások felhasználása nem hatékony. Nem gondolom azt, hogy a pedagógusok túl sokat keresnének. Sőt! Azt viszont gondolom, hogy sok olyan ember van a pályán, aki egyszerűen alkalmatlan pedagógusnak. Szóval, ez az egész- nevezzük társadalmi működésnek- egy  meglehetősen bonyolult rendszer, számtalan visszacsatolással. Ha jó az oktatás, akkor kevesebb a munkanélküli, kevesebb pénzt kell segélyre fordítani, viszont több a befizetett adó, így többet lehet oktatásra fordítani. Leegyszerűsített a képlet, nem vitás. Ragozhatjuk, továbbvihetjük, nagy közkiadás, nagy adóteher, növekvő kamatterhek, verseny- és növekedésképtelen gazdaság, kevesebb befolyó adó ergo kevesebb közkiadásra jutó pénz, stb. De mindez mit se számít. Ami számít, az a mai magyar valóság. Ez pedig ma az egyéni és társadalmi érdekek végzetes ütközésének látszólag megállíthatatlan lácreakciója. A  pillanatnyi lehetőségek optimálishoz közelítő kihasználása, és az egyéni- és csoportszintű érdekek összehangolása helyett.