Ernesto Penetra:

Óda a salakhoz

Mi díszes tálon csiklandozta ínyem,
leste az éhező fakón s irigyen,
most barnán úszik el a Duna habján,
míg csak meg nem reked annak partján,
S dicső múltján merengve legott
áraszt elviselhetetlen szagot.

De mint mentőangyal jön az áradás,
hősünket nem fenyegeti kiszáradás,
a víz a földbe mélyen bemossa őt,
így táplálva azt a gyönyörű szőlőt,
mit imént hoztak be, nem ingyen,
s újra csiklandozza őkelme az ínyem.

erre a tál kakára gondolsz? olvastad az origo-n?