Sziasztok. Egy kis ízelítő a szeptember 9-i régi elektromos hangszereket bemutató napból. Egy zanzásított Hammond ismertető, ami a kiadványban foxerepelni:

 

 

HAMMOND ORGONA

 

Laurens Hammond (1895-1973) a Cornell University egykori hallgatója, későbbi neves villamosmérnök már 1920-ban feltalálta a világ akkori leghalkabban ketyegő zsebóráját és a máig használatos, vörös és zöld lencséjű, térbeli hatású 3D szemüveget is. Hammond Clock Company nevű cégével évekig egy sajátos bridge kártyajátékautomatát gyártott, amelyből a korabeli leírások szerint több mint tízezer példányt adott el. Hammond nem tudott zenélni, így talán érdekes, hogy összes szabadalma közül pont a „tonewheel-organ” nevű elektromos hangszertalálmánya tette világhírűvé. Egy kisméretű, de különleges hangzású elektromos orgona megalkotásának ötletét a közeli templom orgonistájától vette, aki a kísérletek során is sokat segített Hammondnak megtalálni és kidolgozni a legmegfelelőbb hangszíneket. A szinkronmotorral meghajtott közös tengelyen forgó, kilencvenegy darab fogazott szélű, pénzérme nagyságú „hangkerék” keltette indukció hatására, az elektromágneses hangszedők segítségével, négy kilométer hosszúságú kábelrengeteg közvetítésével szólalt meg az elektromos orgona. Hammond az Amerikai Találmányi Hivatalban 1934. január 19-én „Electrical Musical Instrument” néven jegyeztette be új hangszerét. 1935-ben a „Model A” nevű hangszert már sorozatban gyártották, amelyet az „E” változat, majd az úgynevezett „spinet organ” követett. 1937-ben „novachord” néven egy 169 elektroncsövet rejtő, brutális hangszert épített, amely azonban túlzottan komplikált szerkezete miatt különösebb sikerre nem számíthatott. A Hammond Organ Company 1955-ben mutatta be legendás „B-3” majd „C-3” modelljét, amelyek már perkusszív hangok megszólaltatására is képesek voltak. A „touch response percussion control” valóban forradalmasította az orgonajátékot, így az új hangzás már nemcsak a jómódú polgári családokat és a templomi orgonistákat, de egyre inkább a világhírű jazz muzsikusokat is érdekelte. Hamarosan piacra dobták azt az „A-100” modellt, amely hangversenyünkön is megszólal. A kétszer öt oktávos billentyűzethez húzóregiszterek is tartoztak, melyekkel az alaphangot és annak felhangjait lehetett változtatni, keverni. A könnyebb játék és a gyorsabb hangszínváltás elősegítésére inverz színű hangszínváltó billentyűkapcsolókkal két állítható regisztercsoportot és kilenc rögzített beállítást lehetett kiválasztani. A két oktávos lábpedál, a dinamikus hangerőpedál, a mechanikus vibrátó és a koppanó-lecsengő hangot generáló „percussion” egészítette ki az orgona jellegzetes hangját. Ha a Hammond orgonáról beszélünk, nem szabad elfeledkeznünk Don Leslie-ről (1911-2004) sem, aki az orgonák hangzásához nélkülözhetetlen, a hangot forgató, lebegtető kétrotoros hangszekrényt kísérletezett ki és épített meg. A hangszerhez kötődő önálló műfaj legnagyobb előadói, Wild Bill Davis, Jimmy Smith, Jack McDuff, Booker T.Jones, majd az őket már a rock korszakában követő tanítványaik, mint Keith Emerson, Jon Lord, Rick Van Der Linden legendává tették a Hammond orgonát, amely napjainkban ismét reneszánszát éli.

 

Fogarasi János

 

Fogarasi János 1935-ben született Budapesten. Külföldi rádióadókat és egykor féltett hanglemezeket hallgatva már az 1950-es években elhatározta, hogy ő is jazzmuzsikus lesz. Hosszú felkészülés után az 1960-as évektől kezdve egyre gyakrabban lépett fel koncerteken és jazzklubokban is. Pege Aladár együttesében zongorázott, majd rövid ideig megfordult olyan ismert beatzenekarokban is mint a Metro vagy a Mini. 1974-1980 között a Csík-Fogarasi-Jávori Trió tagja volt, majd 1980-tól az Olympia együttesben játszott Horváth Charlie-val. 1983-1990 között az Atléta Trió tagja volt, 1990-től napjainkig zenetanár. Magyarországon a Hammond orgona talán egyetlen hiteles előadójaként tartják számon.