Ez az irományt ne tekintsétek versnek, mert ahhoz nem nagyon hasonlít, inkább csak emlékezés egy négy évvel ezelőtti számomra nagyon szomorú eseményre... de muszáj volt leírnom.

 

Nem az...

 

Nem az volt a legszomorúbb nap,
mikor felhő takarta el a napsugarat
és nem az volt a legfájdalmasabb,
mikor bensőmben szikével vájkáltak.
Nem az volt a legkeserűbb pillanat,
mikor rosszízű piruláim bekaptam.
Szívem sem akkor fájt leginkább,
mikor ritmusa össze-vissza járt.
Nem akkor sírt a lelkem úgy igazán,
amikor minden rongyember kihasznált.
Nem az anyagi csőd volt az igazi csapás,
sem az, mikor velem a bolondját járatták.
És nem az a legfőbb rossz, hogy a világban,
minden oly nagyon össze-vissza van,
nem is az erkölcstelenség tobzódása,
hisz már szinte mindenki, mindenki ribanca.
A kínok-kínja az volt, s a legborzalmasabb,
amikor rájöttem: a legjobb barátom becsap.
Mikor megrendült belé vetett bizalmam
s hirtelen foszlott szét egy röpke perc alatt.
Akkor, akkor meghalt lelkem egy darabja,
mit pótolni többé már nem tudok soha.
Ez a megrendült bizalom, ez volt a csőd maga!
A legkeserűbb, a legsiralmasabb nap,
a legszomorúbb és legfájóbb pillanat,
a legnagyobb csapás és teljes összeomlás
mikor ráeszméltem, s napnál világosabban láttam,
kit barátomnak hittem: csak egy gyáva alak
épp olyan, mint sok-sok akárki más
akinek sosem volt kenyere az igazság,
s mert érdekei úgy kívánták,
gondosan őrízte annak látszatát,
hogy számomra Ő a legjobb barát.

 

Az ilyen barát a legnagyobb csapás!

De zsák már megtalálta a foltját....

Aki képes okuljon belőle,

s jobban válassza  meg a barátját.