„Sokszor kevésnek éreztem, amit tőle kapok, és kínzott a vágy. Úgy éreztem, nem
bírom elviselni, hogy mellette ülök, de nem zárhatom a karomba. Rögtön
észrevette ezt is. Amikor egyszer napokra elmaradtam, hogy aztán riadtan és
megilletődve újra megjelenjek, félrevont, és azt mondta: "Ne adja át magát olyan
vágyaknak, amelyekben nem hisz. Tudom, mit kíván. Mondjon le ezekről a
vágyakról, vagy pedig élje át őket egész lényével. Ha egyszer úgy tud vágyni,
hogy egészen biztos a beteljesülésben, akkor meglesz a beteljesülés is. De maga
vágyik valamire, aztán megbánja és közben fél. Próbálja meg legyőzni ezt.
Elmondok egy mesét."
Egy ifjúról szólt a mese, aki egy csillagba volt szerelmes. A tengerparton állt,
a csillag felé nyújtotta a karját, és imádta. Róla álmodott és csak őrá gondolt.
De tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy ember nem ölelhet csillagot. Úgy vélte,
az a sorsa, hogy a beteljesülés reménye nélkül szeret egy csillagot, és ezért
egész életét költeménnyé alakította. Ez a költemény a lemondásról szólt, a
hűségről és a szenvedésről, s az ifjú azt hitte, ezek jobbá teszik és
megtisztítják majd. Ám minden álma a csillag félé szállt. Egyszer éjszaka ismét
a tengernél állt egy magas sziklán, és csak nézte, nézte a csillagot. Égett a
szerelemtől. Amikor a vágy teljesen elhatalmasodott rajta, felugrott a magasba a
csillag felé és az alatta tátongó mélységbe zuhant. Ám miközben zuhant, még
átvillant az agyán: "Hiszen ez lehetetlen!" Összezúzta magát a parton. Nem
tudta, hogyan kell szeretni. Ha abban a pillanatban, amikor ugrott, lett volna
elég lelkiereje, hogy rendíthetetlenül és biztosan higgyen a beteljesülésben,
akkor felrepült volna, és eggyé válhatott volna a csillaggal.
- A szerelem nem kér - mondta Éva asszony -, nem követel. A szerelemnek olyan
erősnek kell lennie, hogy önmagát bizonyítsa. Akkor nem vonzódik, hanem vonz.
Sinclair, a maga szerelme vonzódik. Majd ha egyszer vonz, akkor jövök. Én nem
akarok ajándékot adni, én legyőzött akarok lenni.
Egy másik alkalommal azonban újabb mesét mondott. Egy férfiról szólt, aki
viszonzatlan szerelemmel szeretett. Egészen magába húzódott, és lelke mélyén azt
gondolta, őt a szerelem elégeti. A világ elveszett számára, nem látta többé a
kék eget, sem a zöld erdőt, nem csobogott neki a patak, nem zendült a hárfa.
Minden elsüllyedt, ő pedig szegény és nyomorult lett. De szerelme nőttön nőtt, a
férfi inkább választotta volna a halált és a nyomort, minthogy lemondjon a szép
nőről. Erezni kezdte, hogy a szerelem elégetett benne minden mást, végül
hatalmassá nőtt és vonzani kezdett. Vonzott, egyre csak vonzott, és a szép nő
engedelmeskedett e vonzásnak, eljött és a férfi kitárt karokkal várta. Ám amikor
előtte állt a nő, hirtelen egészen megváltozott, és a férfi borzongva érezte és
látta, hogy az egész elveszett világot vonzotta magához. Ott állt előtte és
odaadta magát neki: ég, erdő és patak, minden új színben, frissen és gyönyörűen
jött felé, az övé lett, az ő nyelvén beszélt. Nem csupán egy nőt nyert el, de az
egész világot zárhatta a szívébe. Benne ragyogott az ég minden csillaga, és
ragyogásuk boldogsággal töltötte be az egész lelkét. Szeretett és magára talált.
De a legtöbben úgy szeretnek, hogy elveszítik magukat.
Úgy éreztem, hogy életem egyetlen értelme a szerelem Éva asszony iránt. De neki
mindennap más arca volt. Néha biztosan éreztem, hogy nem is az asszony az, akit
lényem vonzódva követ. Inkább lelkem jelképe ő, és még mélyebbre akar elvezetni
önmagamban. Gyakran hallottam tőle olyan szavakat, amelyek mintha a tudatalattim
válaszai lettek volna égető kérdéseimre. Aztán voltak pillanatok, amikor égtem
az érzéki vágytól, csókoltam a tárgyakat, amelyeket megérintett. S lassan az
érzéki és az eszményi szerelem, a valóság és a jelkép egy-másra talált és
összefonódott. Akkor történt meg, hogy otthon a szobámban bensőséges nyugalommal
gondoltam rá, és közben éreztem kezét a kezemen, száját a számon. Vagy ott
voltam nála, az arcába néztem, beszélgettem vele és hallottam a hangját, de
mégsem tudtam, hogy valóság-e, amit megélek vagy álmodom. Kezdtem sejteni,
hogyan lehet a szerelmet állandóan és örökre birtokolni. Volt, hogy olvasás
közben megvilágosodott előttem valami, és ez ugyanazt az érzést adta, mintha
Éva asszony csókolt volna meg. Megsimogatta a hajam, mosolya érett, illatos
meleget árasztott, és én ugyanazt éreztem, mint akkor, amikor lelkem újabb
lépést tett előre. Minden, ami számomra fontos és sorsszerű volt, magára öltötte
Éva asszony alakját. Ő pedig felvette mindegyik gondolatom alakját, és az én
gondolataim felvették az övét.
Féltem a karácsonyi ünnepektől, amelyeket a szüleimnél kellett töltenem, mert
azt gondoltam, szenvedni fogok, ha két hétig távol leszek Éva asszonytól. De nem
szenvedtem. Csodálatos volt otthon lenni és rágondolni. Amikor visszatértem
H.-ba, két napig még nem mentem el hozzá, hogy kiélvezzem ezt a biztonságot,
függetlenségemet érzéki jelenlététől. Olyan álmaim is voltak, amelyekben
egyesülésünk jelképesen teljesedett be. Tenger volt ő, s én hömpölygő folyóként
torkolltam belé. Csillag volt, s én magam is csillag voltam, amely hozzá
igyekszik. Találkoztunk, éreztük, hogy vonzzuk egymást, együtt maradtunk örök
időkig, boldogok voltunk és közeli, zengő körökben keringtünk egymás körül.
Amikor ismét meglátogattam, elmeséltem neki ezt az álmot.
- Szép álom - mondta csendesen. - Váltsa valóra!”
(Hesse: Demian)
|
