Bevallom, hogy a keskenyfilmezésben azt szerettem a legjobban, hogy lehetett vele kockázni is!

Ezzel a technikával készülnek a rajz-, báb- és árnyfilmek is, de élő szereplőkkel is nagyon jópofa dolgokat lehet összehozni (pixilláció). Csak a fantázia szab határt a megoldásoknak.

Az állványra rögzített kamerát a kockázó nyílásba csavart kioldózsinórral kell működtetni, hogy ne mozduljon el a felvevőgép. Ha mondjuk 18-as sebességre van állítva a vetítőgépünk, akkor ugyebár 18 képre felvett anyag áll össze vetítéskor 1 mp-nyi műsoridővé, 1 perc pedig 1080 képből.

Ez az alapképlet.

Ha tehát azt szeretnénk, hogy a színészünk 1 mp alatt emelje a füléhez a kezét, akkor ezt 9 mozdulatban elosztva (2-2 kockára rögzítve) lehet megvalósítani, így ad folyamatos és közel természetes karmozgást.

Ha a színészünknek minden egyes fázisban más-más tárgyat is adunk a kezébe, akkor nagyon mulatságos dolog alakulhat ki vetítéskor.

Az alapkövetelmény ennél a technikánál: a színész csak olyan valaki lehet, aki képes roppant fegyelmezetten mozogni, illetve az előírt fázismozgáson kívül semi mást nem mozdulni a jelenetsor felvételének teljes ideje alatt és van képzerőereje ahhoz, hogy lelki szemei előtt előre lássa, hogy ezzel a technikával mi lesz a filmen a végeredmény. 

Hátránya a technikának, hogy mi magunk nem vagyunk elegek a forgatáshoz, hanem a színészen és a kockázást végző rendező-operatőrön kívül 1-2, vagy még több segítségre is szükség van hozzá, akik pl. a szereplő körüli tárgyakat mozgatják kockáról-kockára. De a végeredmény igen hatásos és szórakoztató, mert a szereplő(k) és a tárgyak mozgása bizony teljesen groteszk és természetellenes.

Próbáljátok ki, nagyon élvezetes móka!