Tévedni méltóztatol.

Marxék szóhasználatában a kommunizmus nem elérendő társadalmi berendezkedés volt, hanem az a társadalmi-politikai mozgalom, ami (egyszer, majd, valamikor) fölszámolja a társadalmi munkamegosztást, az árutermelést és az ebből fakadó elidegenedettség minden formáját - köztük pl. a magántulajdont, a pénzt és az államot. (vö. Marx-Engels: A német ideológia)

Kommunista Lenin színrelépéséig az volt, aki hitt ebben az utópiában és részt vett az említett mozgalomban. Nevezték magukat szocialistáknak és szociáldemokratáknak is, ebben az időben a három elnevezés ugyanazt a fogalmat takarta.

Aztán Lenin kettészakította az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot, a többségi (bolsevik) párt élére állt, azt egyfajta félkatonai alakulattá szervezte át, és 1917-ben, a háborúba végképp belefáradt orosz hadsereg egy része, valamint a moszkvai és pétervári munkásság fölfegyverzett alakulatai segítségével végrehajtott puccsal átvette a hatalmat Oroszországban. A forradalmi Oroszországra rátámadó intervenciós erők elleni hatékonyabb védekezés érdekében ugyanúgy bevezette a terrort, ahogyan a jakobinusok annak idején Franciaországban, de az orosz polgárság - lényegesen fejletlenebb lévén, mint a 120 évvel korábbi francia - később sem tudta lerázni a nyakáról a terrort, amikor az már az intervenció és az ellenforradalom veresége után okafogyottá vált. Ellenkezőleg, Lenin halála után Sztálin állandósította a terrort, és segítségével ő számolta föl az orosz polgárságot.

A proletárforradalomnak nevezett államcsínyhez, a tartós hatalmi berendezkedéshez, a terror fönntartásához Leninnek valamiféle ideológiára is szüksége volt. Ezt találta meg Marx - általa számos alapvető ponton "fölülvizsgált", valójában kiforgatott - életművében, és így paradox módon váltig Marxra hivatkozva valósította meg mindazt, ami ellen a nagy német filozófus egész életében következetesen küzdött. Ezt is folytatta Sztálin, aki Lenin életművéből még azt a kevés marxi gondolatot is kilúgozta, amit elődje még fölvállalt. Ezt a sztálini ideológiát nevezték marxizmus-leninizmusnak, logikusan, miután Leninhez sem volt sok köze, de Marxhoz aztán végképp nem.

Az első világháború után gombamódra elkezdtek szaporodni a Lenin pártszervezési elvei alapján létrejövő, és Lenin ideológiáját magukénak valló pártok, amelyek orosz mintára több helyütt (főleg a vesztes országokban) a hatalom megragadására is kísérletet tettek, bár tartós sikert, mint Oroszországban, sehol sem értek el. Ezek a pártok az 1889-ben megalakult II. (Szocialista) Internacionálétól elkülönölt nemzetközi szervezetbe, a Kominternbe tömörültek, és többnyire kommunistáknak nevezték magukat, amely megjelölés ez időtől kezdve jelent megkülönböztetést a szociáldemokratától. E pártok tagjai, illetőleg azok a pártonkívüli személyek, akik a párt- és államszervezés, az állam és a gazdaság működése tekintetében osztották a Lenin lefektette alapelveket, voltak a kommunisták.

A második világháború után a szovjet megszállás alá került országokban - hathatós szovjet katonai segítséggel - e pártok kezébe került a hatalom, amelyek aztán lényegét tekintve szovjet típusú berendezkedést hoztak létre saját országukban. Másfelől több, harmadik világbeli országban megesett, hogy a nemzeti fölszabadító mozgalom valamelyik szárnya - szintén szovjet segítséggel - "kommunista" párttá szervezte magát, szovjet mintára átvette a hatalmat, leszámolt riválisaival és szovjet mintájú államot rendezett be. Ezeket - a nem föltétlenül egypártrendszerű, hisz paradox módon éppen a legdiktatórikusabbak egy része, mint Csehszlovákia, az NDK vagy Kína formailag fönntartotta a többpártrendszert, de - a gazdaságban a termelőeszközök állami tulajdonára épülő, önkényuralmi rendszereket nevezték - és nevezik mindmáig - Nyugaton, némileg pontatlanul kommunistáknak, a berendezkedést pedig kommunizmusnak. A rendszerváltás után ezt a terminológiát idehaza is sokan átvették.

Magyarországon ilyen kommunista párt volt az 1948 után Magyar Dolgozók Pártja, az '56-os forradalom leverése után Magyar Szocialista Munkáspárt néven a hatalmat gyakorló egypárt. A hatvanas évektől kezdve a rendszer számos kérdésben megértőbbnek, kompromisszumkészebbnek, olykor racionálisabbnak is mutatkozott, mint bármelyik hasonló, lényegét tekintve azonban nem különbözött azoktól.

Mára az, hogy kit neveznek a jobboldaliak kommunistának, teljesen elszakadt a történelmi tényektől. Nekik ma az is kommunista, aki 1989-ban még gyerek volt, és nem is lehetett tagja az MSZMP-nek, ha a mai kormánypártokkal rokonszenvezik. Nem kommunista viszont az egykori állampárt legfőbb vezető testületeiben tisztséget viselt személy sem, mint az egykori MSZMP KB titkár Szűrös Mátyás vagy az egykori MSZMP KB Pol. Biz. tag Pozsgay Imre, ha hajlandó a Fidesszel egy gyékényen árulni és némi nemzeti retorika mögé bújva látványosan uszítani a mai kormánypártok ellen.