Pearl Blood

Pearl Blood két kifejezetten kétes kilétű szülő leánygyermekeként jött világra. Már a névadásukból is sejthető, hogy valami nem stimmelt velük. Ezért Pearl-t még kisgyermekkorában elválasztották családjától, majd később szerető nevelőszülők örökbe fogadták. Egyszerű, olykor pedig még társainál is gyengébb gyerekként nevelkedett, ám tizenhat éven keresztül mégis érezte, hogy ő valahogy más, mint a többiek. Hamarosan pedig elérkezett az idő, mikor tökéletes bizonyságot nyert efelől: felkereste egy mindeddig ismeretlen, magát titkosügynöknek valló alak, és közölte, hogy eltűnt az igazi apukája, aki mellesleg a titkos szervezet főnöke volt – és amíg megtalálják, Pearl-nek kell átvennie a helyét.
- Mi, mi, mi… Tessék? – ez volt a lány első reakciója. – De miért éppen én? – ez volt a második.
- Lehet, hogy csak egy óra lesz, lehet, hogy évek, csak egy biztos: meg kell csinálnod, ha másért nem, akkor az édesapádért. Téged jelölt ki utódjául arra az esetre, ha történne vele valami, és mivel már betöltötted a tizenhatodik évedet, ennek semmi akadálya.
- Csak azt mondja meg, hogy miért vettel el a szüleimtől! És én miért segítsek az apámon, ha ő se foglalkozott velem idáig? Bezzeg most, hogy bajban van, persze szüksége van rám…
Hosszú időbe telt már az is, mire Pearl feldolgozta a hírt, hogy a saját szüleinek hitt emberek csak örökbe fogadták, de az sem volt egy valóra vált leányálom, mikor közölték vele, hogy őt a külvilág szerint már egy halálos baleset érte – kitörölték a rendszerből, nem létezik. Tehát, ha előkerül az apja, titkosügynökként kell majd folytatnia pályafutását. Ha pedig nem, az egész szervezet vezetője marad.
Egy idegen helyen, csupa idegen emberrel… De ha már így hozta a sors, és mivel az elszökés ötlete kilátástalannak tűnt, Pearl-ben valamiféle teljesítési-vágy kezdett motoszkálni. Gyorsan elhessegette az ötletet, miszerint ha semmit sem csinál meg úgy, ahogy mondják, elegük lesz belőle, és maguktól is elküldik – ugyanis senki sem mondta, hogy mit tegyen, hiszen ő volt a főnök…
Mikor Pearl egyik tanácsadójától megkérdezte, hogy mit kéne tenni most, hogy a Földet megtámadták az idegenek, az azt mondta, hogy ő nem tudja – neki csak bólogatnia kell az elhatározásokra, vagy ráznia a fejét. Igaz, a helyzet nem volt azért ennyire súlyos; egy rablóbanda több bankot is kifosztott egymás után, büntetlenül, ezt kellett kinyomozni. A lány lassan kezdett ráérezni a bűnüldözés valódi ízére, és egyre jobban izgatta a tettesek kiléte. Mikor már hosszú idő után nem történt az ügyben semmi előrelépés, és édesapja sem került elő, Pearl elhatározta, mindkét esetnek maga fog utánajárni. Magának, és az apukájának is szeretett volna bizonyítani.
Amikor először előállt az ötlettel, munkatársainak az szemmel láthatóan nem tetszett – hiszen a lány még nem jelölt meg senkit utódjául, arra az esetre, ha neki is nyoma veszne. Azonban ő volt a főnök, döntéseibe nem szólhattak bele, legfeljebb bólogathattak, vagy rázhatták a fejüket. Pearl nagyon elszánt volt, de nem siette el a dolgot. Az egyik „alkalmazottja” elárulta neki, hogy fizetésén kívül még az egész szervezet pénzével is szabadon gazdálkodhat, de azért ezt ne tegye. Viszont ez csak egy tanácsadói fejrázás volt…
Így a lány pillanatnyilag szüneteltette a munkát, és kivett egy kis szabadságot, melyet egy komolyabb vásárló-körútra fordított. Ezt egy hét után kénytelen volt megszakítani, ugyanis mikor betévedt egy bankba, pénzfelvétel céljából, összetalálkozott a híres, símaszkos bandával, akik szintén pénzfelvétel céljából néztek be az intézménybe.
Ezúttal azonban a biztonsági őr a szokásosnál jobban részen volt, és már lövéssel fenyegetőzött, így a rablóknak gyorsan kellet cselekedniük, hiszen a vízipisztollyal nem tudtak támadni. Hát túszul ejtették a hozzájuk legközelebb álló ügyfelet: Pearl-t. De szegények, azt nem sejthették, hogy éppen a titkosszolgálat fejét sikerült kifogniuk, inkognitóban. A lány pedig tisztában volt kötelességével, immár tudta, hogy titkosügynök-szülők vére csörgedezik ereiben, és egy pillanatig sem esett pánikba. Kikapta a fegyvert fogvatartója kezéből, és a férfire szegezte. A bankrabló megadta magát, felemelte kezeit, a következő pillanatban viszont már menekült, társaival együtt, ugyanis észbe kapott, hogy az csak játékfegyver.
De már hiába. Egy szempillantás alatt a helyszínen teremtek Pearl munkatársai, és mielőtt elfogták a bandát, még arra is volt idejük, hogy elismerően vállon veregessék a lányt. Ő pedig nem érte be ennyi sikerrel. Mindezek után gyerekjáték lesz előkeríteni az apját – gondolta.
És jól gondolta. Élete végéig ő maradt a kémszolgálat főnöke, így az édesapjáé is.
Tíz évre rá férjhez ment, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.