Lenni, vagy nem lenni

Mr. Smith kis családja tévét nézett a nappaliban, míg a családfő a szomszéd szobában gyönyörködött magában a tükörben. A műsor kezdett már kínosan unalmassá válni, mikor megcsörrent az apa telefonja. Mr. Smith természetesen megnyomta a kis zöld gombot, s tiszteletteljesen bevonult a nappaliba. Lehalkította a tévét és odaállt elé, felesége felé fordulva, készülékét a fülén tartva. A kellő hangerőnek is meg kellett lennie, Mrs. Smith és lánya csak találgathatták a színészek szájmozgásából, hogy éppen miről lehet szó.
- Na és, akkor mi van!? Miért van ezzel úgy oda? Kit érdekel, hogy írt egy könyvet? Igen, két év alatt… Na és akkor!? Hammingway is két év alatt írta meg az „Öreg halász és a tengert”, és mire ment vele!? Köszönöm, viszlát! – és a családfő ingerülten lecsapta a telefont. Pontosabban, lenyomta a kis piros gombocskát.
Mr. Smith-t három napja rúgták ki munkahelyéről, főnöke ugyanis eleinte még azt hitte, nem lesz képes együtt dolgozni vele az elkövetkezendő időkben – alig egy hete pedig rádöbbent, hogy valóban nem képes. Egy könyvkiadónál dolgozott, és azt volt a feladata, hogy felfedezze az eddig ismeretlen, tehetséges írókat, és lehetőséget teremtsen nekik alkotásaik megjelentetésére. A telefonokat pedig – bár már nem dolgozott ott – még mindig ő kapta, és érthető okokból nem fogadta őket túlzott lelkesedéssel.
- Még ilyet! Mit képzel ez magáról!? Hova fejlődött ez a világ! – Mr. Smith ekkor teste egész terjedelmével eltakarta a tévét. Felesége vette a bátorságot, hogy a távirányítóval némi hangerőt csaljon ki a hangszóróból. Tette ezt egy óvatlan pillanatban, mikor a családfő éppen nem nézett oda, majd gyorsan lánya kezébe csúsztatta a távszabályzót, hogy az esetleges szemrehányások férje részéről ne őt érjék. Változott a helyzet: immár nem láttak semmit, de legalább fülük segélyével követhették az eseményeket.
Mr. Smith azonban a történtekkel mit sem törődve belekezdett érdekes hangvételű monológjába:
- Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy lehet az, hogy itt, a huszonegyedik században emberek ilyen kíméletlenül és teljhatalommal felruházva dönthetnek mások sorsáról… És erre kérdem én: miért nem lázadunk fel, és foglaljuk el helyettük mi a trónt!? Mert gyengék vagyunk! Ők mindent megtehetnek, miközben nekünk nincsenek jogaink, csak kötelességeink vannak… Ez mélységesen elszomorít… - az apának szüksége volt egy kis időre, hogy kijózanodjon saját szavai megható mámorából. Ekkor szomorúan konstatálta, hogy kis családja valósággal átnéz rajta, és nem az ő szavait isszák, hanem az időközben láthatóvá vált szappanopera szereplőiét. Mr. Smith ugyanis szeretett fel-alá járkálni kiselőadásai közben, és ez volt az első alakalom, hogy felesége hálát adott az égnek, hogy a nagy, mindenható szellemiség – nevezze mindenki, ahogy akarja – megáldotta ezzel a tulajdonsággal. – Olyan furcsán érzem magam… Mintha átlátszó lennék… Mintha nem is léteznék… - ennél a kimondott gondolatnál a családfő hirtelen megtorpant. Mi van akkor, ha esetleg tényleg van ebben valami? – Nem létezek… Lehet, hogy nem létezek… Valószínű… Több, mint valószínű… - izgatottságában az apa ismét elkezdett járkálni a TV előtt. – Nem létezek! Megszűntem! Láthatatlan vagyok… Talán felsőbb erőktől kaptam lehetőséget a halhatatlanságra, egy ilyen kegyetlen módszerrel – Mr. Smith-nek a földbe gyökerezett a lába, s az égre emelte tekintetét. – Rendben van, vállalom. Vállalom, ha így minden könnyebb lesz. Biztosan nagyon hiányozni fogok a családomnak, de valahogy majd csak kiheverik az elvesztésem, ha nehezen is… Én a végsőkig itt fogok maradni velük, de ők már nem láthatnak engem. Én viszont végig fogom nézni örömüket, bánatukat…
- Drágám… Én nagyon szívesen hallgatlak, de légy szíves… Ülj le ide, várj egy kicsit, mindjárt vége a filmnek…