A sztár

Teljesen bele van habarodva. Összerezzen, ha valahol meghallja a nevét, a hangját, forróság önti el, ha látja az arcát. Olyan tökéletes, mintha nem is lenne valóságos…
És nem Jane Brown az egyetlen tizenéves lány a világon, aki így érez – vannak még néhány százezren -, méghozzá ugyanazon fiú iránt. A rajongás tárgya Jim Wreck, az újonnan befutott tinisztár. Bár azon kívül, hogy Jane és a vele egyet értők szerint „iszonyatosan jól néz ki” és „utánozhatatlan a hangja”, nem sokat lehet tudni róla. Interjúi és képei már jelentek meg a lapokban, vannak klipjei, tévéműsorokban viszont még nem vállalt szereplést, soha nem is koncertezett még. Voltak már kitűzött koncertidőpontok, Jane a mai napig őrizgeti párnája alatt ezeket a jegyeket, ugyanis mindig közbe jött valami, mindig találtak egy, vagy több nyomós okot a nyilvános fellépések sztornózására.
Van néhány közeli barátja, akik nagyon jóban vannak Jimmel. Együtt szerepelnek fényképeken, néha rossz minőségű videofelvételeken, és ők dedikálják helyette a lemezborítókat, képeket, ők képviselik a fontosabb rendezvényeken, ők a szóvivői. A díjátadásokon egy rövid bejátszással köszöni meg kitüntetését a nagy sztár. A magyarázat minderre pedig az, hogy Jim Wreck, akit mindenki ismer, túlságosan elfoglalt. De hát mivel foglalja el annyira magát, ha sehol sem jelenik meg?
Kétévi folyamatos, apadhatatlan hírnév és két sikerlemez kiadása után a tévében és a lapokban olyan hirdetés jelent meg, melyet a legtöbben április elsejei tréfának hittek – augusztus lévén azonban ez teljességgel lehetetlennek tűnt. De hát ez akkor sem lehet valóság! Egy valakinek, aki helyesen válaszol a feltett, még Manci néninek is valószínűtlenül egyszerű kérdésre (Mi Jim kedvenc étele?), megadatik a lehetőség – amiről nem lehet mondani, hogy Jane még álmodni se mert róla, hiszen minden éjszaka pontosan erről álmodik -, hogy személyesen találkozhat Jimmel, és egy egész napot eltölthet vele! Mikor ezt a lány megtudta, napokig ki sem tette a lábát a szobájából, csak a töménytelen mennyiségű levél írásával és címzésével, valamint SMS-ek és e-mail-ek pötyögésével foglalatoskodott. Mondani se kell, hogy munkájának gyümölcse szépen beérett, neve ekkor vált fontossá. Miután kisorsolták, tinik milliói irigykedve beszéltek róla, a sajtó és a média a találkozás pillanatáig a Jane Brown szót – szavakat – harsogta. Meghívást kapott a legnépszerűbb, legnevesebb talkshowk-ba, interjúkra invitálták, sokan próbáltak a bizalmába férkőzni, hátha van rá esély, hogy még valakit magával vihet a várva várt eseményre.
Jane egy kisebb nagyváros lélekszámával vetekedő létszámú baráti körre tett szert néhány hét alatt, de természetesen ez csak hab volt a tortán. Úgy érezte magát, mintha egy valóra vált tündérmesébe csöppent volna, ez az egész túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Mire kitalálta, hogy mit vegyen fel, hogy viselkedjen, és mit mondjon a találkozás első pillanataiban, el is érkezett a nagy nap. Jane szíve majd’ kiugrott a helyéről, mikor beült az ő számára kiküldött, éjfekete limuzinba. Az úton egy kilométer hosszú emberoszlop kísérte a kocsit – mintha egy felvonuláson lettek volna -, és folyamatosan, pulzálva azt kiabálták, hogy „Vigyél magaddal!”. Mivel azonban ő volt az egyedüli kiválasztott, ezt nem tehette meg. Őszintén sajnálta, hiszen nem volt önző, se irigy, szívesen osztozott volna valakivel az örömében.
A főleg nőneműekből álló emberoszlop az út mentén fokozatosan ritkulni kezdett, majd teljesen felszívódott. Jane megtudta, hogy egyenesen Jim Wreck otthonába viszik, ott találkozhat majd vele! Ekkor már biztosra vette, hogy ő ezért született, ez lesz egész élete értelme. Csak kell, hogy legyen valami oka annak, hogy éppen őt választották!
Ahogy érezte, hogy közeledik imádottja felé, mindeddig sohasem tapasztalt izgalom lett úrrá rajta. Kezdte felsőbbrendűnek érezni magát a többi embernél, de igyekezett kiverni fejéből ezt a gondolatot, és arra koncentrálni, mit fog mondani elsőként, mikor teljes életnagyságban előtte áll majd a sztár.
Hamarosan annyira eltávolodtak a várostól, hogy megszűntek a szokott zajok, a kihalt úton más járművekkel sem találkoztak. Pusztaság volt mindenfelé, amerre a szem ellát. Néhány helyen Jane megfigyelt különböző, veszélyekre figyelmeztető táblákat, melyek kilétén nem igazán gondolkozott, hiszen egyértelmű volt, hogy Jim nyugalomra vágyik a fárasztó napok után, és ehhez bizony szükség van ravasz trükkökre.
Közel három órás, fárasztóan unalmas út után érkeztek meg – a sofőr ugyanis túlságosan mogorva volt ahhoz, hogy beszélgetni lehessen vele. A lány egy pillanatig sem felejtette el, hova is tartanak – hogy is tudta volna -, nem kalandoztak el a gondolatai. Minden egyes kanyarnál azt hitte, mindjárt megpillantja a csodálatos villát, ám amikor valóban megpillantotta, csalódnia kellett. Nem egy csodálatos villa volt ugyanis, kívülről szemlélve inkább egy újonnan épült, túlméretezett bérházra hasonlított; csakhogy nem voltak ablakai!
- Nagyon trükkös – mondta halkan Jane, mikor kiszállt a kocsiból. Ahogy visszacsukta az ajtót, és csodálattal bámulta a hatalmas, tömör épületet, a sofőr lehúzta az ablakot, és mély hangján kikiabált:
- Este jövök – olyan gyorsan elhúzott, hogy porzott utána az aszfaltos út.
Nem sokáig kellett a lánynak magányosan álldogálni, szemével a nagy ház bejárata után kutatva, hamarosan ugyanis megkocogtatta vállát egy magas, fekete öltönyös, napszemüveges férfi:
- Gratulálok – szólt hörgő, basszus hangján.
- Köszönöm… Mihez? – Jane hirtelen összerezzent az alak váratlan megjelenésének rémületére, és még az elhangzott szót sem volt ideje értelmezni, mikor visszakérdezett. Igaz, a lány már jóval irigyelt győzelme előtt biztosan tudta, hogy övé lesz a találkozás, ezért kissé lenézőnek találta, ahogy a férfi „gratulált” neki; azt érzékeltette, hogy ő nem tett semmit a világbékéért, az esőerdők pusztításának megállításáért – neki csak szerencséje volt.
- A nyereményéhez – ez, ha lehet, még aljasabban hangzott az előzőnél. Leginkább, mert Jane szíve már túlságosan kalapált ahhoz, hogy a rövidesen bekövetkező találkozáson kívül másra is koncentrálhasson.
- Jöjjön már, nem érek rá - a férfi mogorván megragadta a nyertes karját, erőteljesen rántott rajta egy nagyot, aztán hosszú lépésekkel elé sietett, és dünnyögve mutatta az utat. A lány biztosra vette, hogy kísérője egy biztonsági őr, aki azt a feladatot kapta, hogy vigye őt egyenesen Jimhez.
Ahogy közeledtek a nagy épülethez, láthatóvá vált annak csillogó, márvány burkolata, ablakai azonban továbbra sem látszódtak. Nehezen volt elképzelhető, hogy Mr. Weck ilyen különös ízléssel rendelkezik, és jól érzi magát egy ilyen helyen. De ennél is meglepőbb volt az, amit Jane az épület belsejében látott.
- Ez olyan, mint… valami… kutatóközpont… - ámuldozott a lány az elérhetetlenül magas mennyezet, a rengeteg számítógép és a kivetítőkkel felszerelt falak láttán.
- Mert az – a férfi sürgetően nézett körül. Ekkor kezdtek előbukkanni társai is, az övéhez hasonló viseletben. Sorra kezet fogtak Jane-nel, aki változatlanul szóhoz sem jutott a meglepettségtől, agya is teljesen leblokkolt néhány másodperc erejéig.
- Jöjjön már, ne bámészkodjon annyit – kísérője ingerülten maga után rángatta a kővé dermedt lányt.
Beszálltak egy tágas, csillogó-villogó liftbe, ahol minden oldalon kis égők villogtak. Ez kicsit idegesítette Jane-t, aki éppen próbálta végiggondolni az eddig történteket. Volt mit. Kezdte úgy érezni, hogy itt valami nem stimmel. Ez így már túlságosan irreális volt… Mit keresne Jim egy ilyen helyen?
A lift ajtajai lassan szétnyíltak. A fülkéből így belátás nyílt a szemközti terembe, melynek a túlsó falát beborító kivetítőn megjelent a sztár, és így szólt jól ismert, bársonyos hangján, közvetlenül a lányhoz:
- Hello, Jane! Gyere, lépj be az én világomba! Már nagyon vártam ezt a találkozást – harsogták a hangfalak.
A nyertes ismét úgy érezte, hogy itt még van remény. Elfelejtett mindent, ami idáig történt vele, és már csak a találkozásra gondolt.
A lány belépett a nagy terembe. Csak annyit érzékelt a helyiségből, hogy az hatalmas, izgalmában semmi mást nem látott, szemeivel Jim után kutatott.
- Hello, Jane! Már vártalak – ismeretlen hang csapta meg a nyertes fülét. Bal oldala felől egy tolókocsis, szemüveges, raszta – vagy egyszerűen csak kócos – hajú, húsz év körüli fiú gurult felé. Hangja elcsukló, rekedtes volt. A lány tekintete a szerencsétlenről Jim Wreck nagy, kivetített képére vándorolt, és reménykedve pásztázta azt.
- Hol vagy, Jim? – kérdezte halkan.
- Éppen őt látod – a fiú időközben a nyertes mellé ért, hangjára Jane összerezzent.
- De mikor találkozok vele? És te ki vagy? – a lány egyre kétségbeesettebbé vált.
- Jim kitalálója.
- Úgy érted… a menedzsere?
- Nem… Ő az én találmányom… Én alkottam meg. Ő a tökéletes férfi. Jóképű, fiatal, sikeres… Az egyetlen gond csak az vele, hogy nem létezik.
- Mi-mi-micsoda? Ez csak valami buta tréfa lehet! Találkozni akarok vele! Azt akarom, amire kiválaszottak! – egy világ omlott össze Jane-ben, de még mindig nem akart sem a szemének, sem a fülének. Aztán lassan kezdett összeállni a kép: a furcsa klipek, az elmaradt tévés szereplések, fellépések, koncertek… De ez akkor is lehetetlen!
- Hello, Jane – a lány egész közelről, közvetlenül hallotta a sztár hangját.
- Jim? - a nyertes egy 180°-os fordulattal megfordult a levegőben, és már készült rá, hogy imádottja nyakába ugrik, mikor…
Egy vörös hajú, pattanásos, fiatal fú volt a hang forrása!
- Én vagyok Wreck hangja. Nagy megtiszteltetés, hogy engem választottak ki erre a szerepre…
Jane szívébe úgy belenyilallt, mintha kést döftek volna bele. A tündérmese lassan rémálomba ment át. Ekkor megérkezett az a férfi, aki gyakran volt látható egy képen Jimmel, sokszor ő képviselte, ő jelent meg helyette rendezvényeken. Köszönés és minden lelkizés helyett rátett még egy lapáttal a nyertest ért megrázkódtatásokra:
- Ne aggódjon, hamarosan már nem fog emlékezni ezekre az érzésekre, és semmire, ami itt történt. Lesznek szép emlékei, de nem valósak, mégis milliók fogják irigyelni. Néhány óra múlva maga lesz az első és az egyetlen, aki találkozott Jim Wreck-kel, a nagy sztárral…