Semmi lettem

Magas felhők fátylán,
aranyló árnyak táján,
szívem útjára lépek én,
s a kósza szél
hozzám beszél.
Egy fázós alkonyon,
tüzet lobbant,
felemészt a szenvedély.

Majd semmi lennék,
bújva, szótlanul,
míg a világ
rögönként rámborul.
Hogy bennem az Örökké
beszéljen tovább,
kék égbolt alatt,
mondva egy imát.

Vagy napfény lennék,
áttűnő csöppeken,
csillámló tavaszban,
fűszál a réteken.
Hogy kristály patakként
rohanjak tovább,
az életet hirdetve,
művelve csodát.

Mióta semmi lettem,
mégis több vagyok,
alattam föld,
fölöttem csillagok.