Na nézzük csak.:) Volt 1 idézeted, arról, hogy gyümölcsevés után jónak és rossznak tudói lettünk és morfondíroztatok egységről, kipottyanásról, stb. Erre említettem 1 régi mániámat, ami végülis az egységről, sokságról és megint egységről szól, tipikusan személyiség-megoszlást pedzegető regényeken keresztül. Erre behoztad a görög drámákat, végzetet, jellemet, sorsot. Mire átfordítottam a mondókámat a kedvedért erre a 'nyelvre', személyiség-megoszlás, hasadás helyett jellemvesztésnek átkeresztelve a jelenséget.:)

A lényeg azonban ettől mit sem változott. Ami a görögöknél /vagy ha tetszik: régebbi korokban/ egységesebb volt, egységesebb tudott lenni, - az mostanság eléggé földarabolódott. Legyen szó akár a világ todományos megközelítéséről, megközelíthetőségéről, akár a felaprózódott mindennapjainkról, akár a személyiség megosztottságáról. Ez utóbbi persze nem azt jelenti, hogy régen olyan egyszerű, egynemű emberek voltak. Összetett, bonyolt személyiségek voltak/lehettek ők is, de ez az összetettség azért 'egyben' volt, 'egybe' tartotta őket.

Azért az egészen más életminőség /és most talán ne minősítsük:)/, hogy ma, miközben kopácsolsz a billentyűkön, szól a háttérben a reklám, nyammogod a joghurtodat és odaböksz pár szót a gyereknek. Mindegyikben ott vagy egy kicsit, de egyikben sem egészen. Fölaprózod az életed, szétszórod a figyelmed. És így igencsak bajos egységben létezni; karakteresen, rád jellemzően, jellemedhez, vonzásaidhoz és legbensőbb választásaidhoz valóban hűen élni.

A regények, amiket említettem, 2-300 évre visszamenőleg mind kifejezettebben, mind direktebben jelzik, jósolják, írják le, rágják a szánkba ezt a fölaprózódást. Előbb olyan 'eladta lelkét az ördögnek'-formán, aztán jó kis különálló alteregók felvonultatásával, aztán az elszabadult személyiségrészek külön útjainak, a megoszlott, megosztott, kóros életnek a bemutatásával. Aztán, esetleg, talántalán, a katlanból kimászás esélyének, a dolgok egységbe hozásának, hozhatóságának /ld. pl. Szilágyi-könyv/ a bevillantásával.

Igazából nem jellemvesztés, hanem egységvesztés ez az egész. Lehet, nem kellett volna kompromisszummal kompromittálnom magam, meg a témát:), de én meg már csak ilyen vagyok, szeretem összehozni/húzni a dolgokat. Szóval nem a pozitív/negatív 'minőségtengely' mentén, hanem egységben lévő és összevissza szakadozott dolgok 'mennyiség-mutató tengelye' mentén kéne ezt a jellem-vesztést elképzelni. És itt még az se oszt/szoroz, hogy a szerző mit tart jónak/rossznak, - csak az, hogy érzi és érzékelteti, az a sokság, ami kívül/belül van, az valahogy nem egészen komplett.:)

Na, remélem, ilyen bonyolultan valamivel érthetőbb tudtam lenni.;)