Mantra

 

 Egyedül maradtam, s a percek peregtek,

 súlyos csöndben földhöz szögeztek.

 Majd a csöndben egy édes, mágikus dallam

 kezdett rezegni, bátortalan, halkan.

 Oly szépen, mit mindig így akartam,

 s hangulatom szárnyalt, árnyaim tova, el,

 éreztem, ahogy a Mindenség átölel...

 

 Majd fülembe súgott gyönyörű titkokat,

 megszünt az Idő, megszünt a pillanat,

 s tétova játékától lelkemben átszakadt

 A sosemvolt ősi gát...

 Pontosan láttam, hogy káprázat a világ.

 Folytatom hát ezt az ősi imát,

 melyben más értelmet nyer a külvilág.

 

 A szeretetlen csöndből így lesz új világ,

 melyben Isteni valónkban mormolunk imát.

 Szívemben a Fény, mint gyertyaláng lobog,

 Istenem...én hű gyermeked vagyok!

 S ha szárnyat adtál, hát repülnöm kellene!

 Angyalként élni...Félelem? Ég vele!

 

 Arcomat simítja a koraesti szél,

 ujjadként cirógat, ő is Rólad mesél,

 végtelen erőd átjár, szótlanul,

 tudatomra lassú létezés borul.

 Elborít, átjár a végtelen Szeretet...

 Régi önvalóm: ég veled...ég veled!

 

 Mert elbukik lassan minden régi minta,

 a Lét örvénye már mind magába itta

 annak minden tápját, éltető vizét.

 Nem kell a világnak öncélú szentbeszéd,

 csak Teremtő Ember, Szerető Értelem,

 s a homlokán nyíló, mosolygó Végtelen...