"Ugyanis milyen alapon teszünk címkét egy érzésre, egy viselkedésre, akár a saját magunk viselkedésére is?"

Nem mondok újat: azon az alapon, hogy úgy véljük, az éléshez, a továbblépéshez szükséges a dolgok értelmezése, megértése. Aztán azon az alapon, hogy a tudatos megértés egyik eszköze az egyszerűsítés, az, hogy az ismétlődő elemeket, sémákat felismerve és megfelelő fiókba pakolva gyorsítható legyen az értelmezési eljárás.
Más kérdés, hogy tényleg szükséges-e mindig értelmezni, nem elég-e egyszerűen megélni, és vajon kell-e és címkékkel kell-e a világlátást egyszerűsíteni...:)

"Hiszen mi van akkor, ha a féltékenységnek titulált viselkedésforma (vagy érzés) ugyanúgy nem egó-szülte dolog, mint ahogy (amint mondod) a gyerekeknél sem feltétlenül az? Ha ez "egy más, esetleg a felszíni szövevénynél mélyebb, igazabb rend tudása"? Ha "ennek itt hozzám van több köze, nem ahhoz, hát jöjjön csak ide'?"

Ez bennem is fölmerült, mikor írtam. Hogy olyan ez, mint a hit/vallás: többnyire mindenki úgy gondolja, az övé az igazi. Itt is mindenki hiheti, hogy az ő /az övéi/ viselkedése/érzése az egyedül érvényes és kizárólag ez az, ami ama igazi, mélyebb rend szerint való.
Úgy gondolom, a maga szintjén /értsd: állat, gyermek, felnőtt/ mindenki érzi a rendet, érez a rendből valamit. De ezt a rá jellemző, rárakódott preferenciáknak megfelelően torzítja. Egy macska a macskaagy és macskalélek korlátai és lehetőségei, egy ember emberi korlátok és lehetőségek között mozog. Namost az ember a maga korlátait és lehetőségeit a nyelvhasználat és a folytonos reflexiók révén erősen eltolta, az ún. tudatos, és öntudatos oldal felé. És ezzel legalább annyit veszített, mint nyert. Az ön/tudat én/tudattá, az ön/érzés én/érzéssé torzult és telítődött közben egy csomó érzelmi gubanccal: vággyal, indulattal, félelemmel.
Adott témára fordítva: a rendnek az ő tudása - szerintem - akkor hiteles, amikor csöndes. Amikor érzi, jelzi, mi van, és itt megáll, megelégszik ennyivel. Amikor nem avatkozik bele tevőlegesen a dolgok folyásába, mert tudva/tudatlan tudja, ami kibillent, az helyre is áll. Aki csapkod, kapkod, az érez ugyan valami rendellenest, de mert annyira akar, nem tud rendet rakni. A rendet amúgy nem is kell rakni, sehova. Az eleve van. Kibillentségében is: van.
Szóval: a rend tudója legfeljebb jelez. Aki már beleszól, befolyásol, fenyeget, zsarol, irányít, dühöng, - abban a rend tudásának csíráját elfedik, benövik a burjánzó és/de mindig az egó felé kacskaringózó érzelmek. Az bizony túlzott ellenerőt fejt ki, és valójában az ellenkező oldalra billenti, túlhajtja a dolgokat.

"Hm? Honnan lehet ezt tudni, önmagunkon belül is (akár), hogy a bennünk felbukkanó érzés vajon honnan ered? Hogy mennyire "séma", vagy "dogma"? Hogy hol a "forrás"?"

A csendből. A meglétéből vagy hiányából. A csendben rend van. A rendben csend.