Tisztelettel köszönöm köszönetedet, mellyel értőn nyugtáztad, hogy a példa példa, nem pedig vélemény.

Én, aki ott ólálkodom, valóban nem ilyen butuska módon fogalmazok, mely fogalmazásban nem annak, mint mondtam, érthető tartalma az aggályos, mivel az pontosan tükrözi vissza az ő érzéseit és az ólálkodók legjelentősebb részéét is, hanem a butuskasága, a kétszáz zsázalékos ember képzete, az úgynevezett "félzsidók" problematikájának ilyen százalékos utalású megidézése és így tovább.

Én, az ólalákodó, ennél sokkal körmönfontabban fogalmazok, de ez meg az én, az ólálkodók többségénél valóban jelentősen disszimilánsabb érzéseimet jeleníti meg.

Én erre azt mondom, hogy az én sok, mindenekelőtt kulturális tekintetben nyilvánvaló magyarságomat kizárólag zsidóságom teljességén keresztül tudom és akarom "megélni". Annyiban vagyok magyar, amennyiben zsidóként vagyok és lehetek az.

A "magyaron" egyébként, és ez megint engem jellemez és nem az ólálkodók színe-javát, én nem magyar népköztársasági vagy köztársasági, értsd csonkamagyar identitást értek, hanem leginkább az alábbi közhellyel itt gyorsan megjeleníthető érzést:  "Milánótól Lembergig egyformák a vasútállomások és az operaházak". Nekem Olaszországban élve nem Tarvisio volt a határ, hanem a Tagliamento, illetve irrdeneta hangulataimban a Pó hídja Ferrara előtt.

És ebbe a magyar identitásba az én őseim egyébként jórészt annak a paradox helyzetnek az alapján szervültek (s részben, időlegesen, asszimilálódtak), hogy "ez egy jó kis hely, mindenki, aki számít, tud németül, hát akkor miért ne legyünk magyarok".