A Val d'Anniviers helységei

 

 

Részlet Kiszely István A svájci „Hun völgy” c. könyvéből (Magyarországi Unitárius Egyház, Bp., 1996, 7–11. o.)

 

 

A svájci hegyek völgyeiben megmaradt ősi törzsek közül az egyik legérdekesebb az anniviersi lakosság. A róluk szóló svájci történeti források száma szinte kimeríthetetlen, de igazi eredetüket, hovatar­tozásukat máig sem sikerült tisztázni. Életmódjuk, szokásaik, testi alkatuk, zeneviláguk, néprajzkincsük, nyelvük egyaránt idegen a wal­lisi lakókétól. És mivel a környezetükben élő történészek csak a kö­zelebbi vagy csak kicsit távolabbi szomszédaiknál keresték eredetü­ket – a „rejtély” megoldását –, itt nem találták, ezért eredetüket ille­tően többnyire el is maradt bármiféle konklúzió levonása.

 

A magyar Horváth Mihály a Századok című folyóirat 1881-i év­folyamában „Egy kis hun-kérdés több nagy között” címmel a hunok utódainak nevezi őket. Ezen nézetét egyrészt szokásaik megfigyelésé­re, másrészt arra alapozta, hogy e különös emberek is a hunok utó­dainak tartották és tartják ma is magukat. Horváth Mihály többek között így ír róluk: „Azt gyanítják, hogy a régi hunok utódai. E kis törzs Wallis kan­tonban lakik, mintegy 4-5000 lélekből áll, maguk is a hunok utódai­nak tartják magukat, s sajátságos nyelven beszélnek, de máskülön­ben a szomszéd vidékek népeitől alig különbözteti meg őket valami. Majdnem mindnyájan világoskék vagy szürke, zöldesbe játszó sze­mekkel, szőke vagy barna hajjal, széles csontos homlokkal, kissé ki­nyomuló járomcsonttal bírnak. Orruk közönséges, álluk széles, s nya­kuk erős, és vállaik kiemelkedők, de átlag alacsony termetűek. Nyel­vük, mely most a francia nyelv s műveltség gyors terjedése következ­tében kiveszésnek indult, egyetlen európai nyelvhez sem hasonlít, de alaposan eddig nem is ismertették, valamint szokásaikat sem, de ami világra jutott, az saját mondásaiknak hitelét némileg valószínűvé teszi. Különösen érdekes adat, hogy temetkezésnél a halott mellett több óra hosszat sírnak és üvöltöznek, s a temetés után hosszú élénk tor következik, s hogy végre a lakosoknak nagy hajlamuk van a kóbor­lásra. Néhány helynév egészen magyar hangzású, mint Penszék, Kui­mez, Luk, Náva, Návaszék, Kalló, Barma, Feja stb. Nagy kár volna, ha e nyelv előbb elpusztulna, mielőtt azt szakértők egész részletesség­gel tanulmányozhatnák”. (Megjelent A Föld és népei című kötetben 1881-ben.)

 

Régebben a völgyön kívüliekkel nem is házasodtak. „Az idege­nekkel szemben nyíltak, barátságosak, vendégszeretők, sohasem megalázkodók, a büszkeségtől mentesen öntudatosak” – írja róluk Anton Karl Fischer. Házaik építésmódja, szigetelése, fedőanyaga és zsindelyezése megegyezik a székelyekével. A házakra ráírják az építő nevét és az építés dátumát. „Glória Ámen” – olvashatjuk a házakon az eifischi völgyben, akár a székelyeknél: „Béke a belépőkre, áldás a kimenőkre”. Áldozati helyeik (köveik) neve: szervágó, mondaviláguk­ban Gargantos az óriás neve, Tupil a gonosz szellemé, Kurtaczavas az éjjeli szellemé, Ladonnia egy másik éjjeli szellemé és Follaton is egy szellemé.

 

Az anniviersi völgy lakói hosszú ideig elkülönülve éltek a szom­szédos völgyek, de különösen a Rhône-völgy lakóitól, amihez nem kis mértékben járult hozzá a völgy megközelíthetetlensége. Csak a 18. században tették járhatóvá az utat – robbantások útján – Sieders felé. Ez az elszigeteltség évszázadokon keresztül változatlanul fennma­radt; a völgy lakói egymásra voltak utalva, és a Rhône-völgy lakóitól való elzártságuk a 18. századig szinte teljes volt. 1834-ben a Val d'Annivierst nagy természeti csapás érte; óriási víztömeg és lavina zúdult a völgyekbe, hatalmas károkat okozva. A völgy önérzetes lakói a gyűjtésből származó adományokat visszautasították, mondván: „a sors minden csapását képesek belső erővel leküzdeni”.

 

Mark Theodor Bourrit, a genfi székesegyház kántora 1781-ben írja, hogy mennyi gondot jelentettek annak idején a sioni püspökségnek az Eifisch-völgy (Val d'Anniviers) lakói, akik sokáig pogányok voltak, és konokul ragaszkodtak régi pogány hitükhöz, még akkor is, amikor már egész Wallis régen a kereszténységnek hódolt. A térítést a hagyomány Raron vár urához, Witschardhoz köti, aki ősi normann eredetű család sarja volt.

 

A sioni püspökök többször küldtek misszionáriusokat a völgybe, de ők onnan soha nem tértek vissza. Egy alkalommal – Úrnap éjszakáján – 300 páncélos vitéz indult a patak völgyébe. A völgylakók tüzek gyújtásával jelt adtak egymásnak, majd leeresztették a patak tartalék vizét; így a betolakodók kénytelenek voltak meghátrálni.

 

Witschard gróf udvarában élt egy törpe, Zakkeo, aki már régebben megtanulta a völgylakók nyelvét. Ő elvitt nekik egy díszes evangéliumos könyvet, és felolvasott – fordított – belőle. A völgylakók vezetője először a völgy Follaton nevű szellemének, majd a Weisshorn gleccser szellemének akarta feláldozni a törpe térítőt. Be is lökték a gleccserbe, de Zakkeo valahogy életben maradt, és visszatért hóhéraihoz. Csodálatukban felkiáltottak: „Jézus a Megváltónk, és Zakkeo az ő főpapja!” Az elkövetkező Pünkösdöt tartják megtérésük ünnepének.

 

Eddig a legenda.

 

Mit mond a történelem?

 

Minden történeti forrás megegyezik abban, hogy az Eifisch-völgy lakói későbben vették fel a kereszténységet, mint a Rhône-völgy más lakói. Sigmund Furrer kapucnis provinciális történetíró írja az 1850-ben megjelent Geschichte, Statistik und Urkundensammlung (Sitten) című munkájában, hogy az Eifisch-völgyet a savoyai grófok egyik őse, Ulrich, a XI. században hűbérül adományozta unokaöccsének, II. Aimo püspöknek, a völgy megtérítése jutalmául. Nem messze Vissoie községtől egy kis helység és egy kápolna neve ma is Mission, amely név Bridel és Boccord történetírók szerint összefüggésben áll a hittérítők munkájával. Vissoie községben 1239 óta működik plébánia.

 

Az Eifisch-völgyben két nagy hűbérúr élt: az egyik a völgy bejáratánál fekvő Beauregard vár ura, a másik a Vissoie-i várúr. A hűbérurak legidősebbjei, a „Herren von Eifisch” – latinul de Annivisio – nem laktak állandóan a völgyben. E család utolsó leszármazottjának lánya, Beatrix, 1380-ban nőül ment a hatalmas raroni várúrhoz, Peter von Raronhoz, és hozományként magával vitte az Eifisch-völgy hűbéruraságát. Később Peter von Raron részt vett egy felkelésben az akkori sioni püspök ellen, de lázadását – hiába álltak mellette az Eifisch-völgyiek – leverték. Witschard von Raron, Peter von Raron negyedik fia örökölte a Val d’Anniviers-i hűbéri javakat.

 

Az egyházellenesség családi hagyománnyá vált, ezért az egyházhoz hű wallisiak Beauregard várának lakóit kiéheztették, és a várat lerombolták. Witschard utódai 1460-ban behódoltak a sioni püspöknek. A megbékélés és a kiengesztelődés révén Witschard bekerült az Eifisch-völgyi hunok megtérítésének történetébe.

 

A Val d'Anniviersben lakók megtérítésének legendáját, illetve történetét Mario (Troillet) írta meg 1889-ben, Un vieux pays, croquis valasians címmel.