Különbség, hogy valaki vágyja a halált, vagy akarja.

 

Lehet szerintem úgyis boldogan élni, hogy az ember úgy érzi, semmi nem köti ide ehhez a világhoz, vagy amit kellett azt már elvégzett.

Felesleges ember nincs.

Az az ember aki valamiért már feleslegesnek érzi magát és ettől folyamatosan depressziós, hiába szed gyógyszert, csak úgy tudna meggyógyulni, ha sikerül értékrendbéli változáson keresztülmennie.

 

Pl.:

Felnő valaki egy családban ahol mondjuk családi tradíció az, hogy ékszerészek a felmenők és a gyereket is szivesen ékszerésznek taníttatnák.

A gyerek nem tudja elvégezni az iskolát mert nem akar ékszerész lenni, depressziós lesz, mert nem felelt meg annak az értékrendnek amiben nevelték.

Elmegy mondjuk könyvtárosnak és értéktelennek érzi magát mert nem lett ékszerész, a depresszió végigkíséri a mindennapjait és meg akar halni.

Ha sikerülne rájönnie, hogy nem értéktelenebb másoktól és az sem bűn, hogy mondjuk szereti a felhőket nézegetni szabadidejében, akkor akár boldog is lehetne, nem akarna meghalni.

De eszébe sem jut ezen elgondolkodni, mert eleve olyan értékrendben nevelték, hogy aki nem ékszerész a családban az értéktelen.

 

Tehát önmagában a bogyó nem elég, az embernek el kell fogadnia saját magát minden hibájával együtt. Utánna pedig ha az embereknek nem tud örülni akkor örüljön a természetnek, természeti jelenségekenek, állatoknak, valamilyen tevékenységnek. Zökkentse ki magát.

 

Na ez a vége most úgy hangzott mint egy recept, pedig hát univerzális mindenkire jó receptek nincsenek.