Akkor elkezdem a tűnődést…

 

Most csak a gondolataim egy részét írom le, nem akarok túltengeni, meg ha hosszú lenne, akkor ne is olvasnátok el.:-)

 

Azt gondolom – illetve én nyilván csak a saját érzéseimről tudok beszámolni.

Van az életösztön és van a halálvágy. Mindkettő lehet egyforma erős. Amikor az utóbb az erősebb, akkor hiába van bármilyen pszichiáteri, pszichológusi kezelés, az e véget vet az életének. Az csak idő kérdése, hogy a társadalmi elvárások a felelősségérzés más emberekkel, illetve a kötelezettségekkel szemben meddig tudja legyőzni a halálvágyat. Előbb-utóbb bekövetkezik. Ez ellen senki és semmi nem tud tenni, hiszen ez ugyanolyan erős késztetés, mint életösztön esetén a fuldoklónak a levegő után kapkodás.

 

De: nem arról a halálvágyról beszélek, amikor valakinek az elvesztése után érzi úgy, hogy nincs tovább az életének, nem is arról, amikor a problémák elől menekül valaki és nem is arról, mikor az ember a  fizikai fájdalom megváltása miatt választja ezt az utat.

Ezek mind-mind külső körülmények, amik az adott embert kívülről motiválják. Ilyenkor lehet segítséget találni és kapni.

 

Hogy akkor mire gondolok?

 

Azt majd a folyt. kövben. J