OFF

Nem ismerem a megfelelő adagolást. (meddig drog, s mettől méreg.. :))

Nem minden galóca mérgező. A piruló galóca példul nagyon finom. Én is ettem már..

http://www.ngo.ro/lkg/moeszia.html

A légyölő galóca /Amanita muscaria (L.)Pers./ - az Antarktiszon kívül - minden földrészen elterjedt. Mérsékelt égövön tehát minden kontinensen megtalálható, de egyes vidékeken nagyon ritka. Erdőkben nő, az északi féltekén júliustól novemberig. Észak-Ázsia tetemes részén ez az egyik leggyakoribb gomba.
            A tudományban hosszú időn át - valószínűleg túlzóan - veszélyesen mérgező, ráadásul - nyilvánvalóan helyesen - pszichotikus, hallucinogén gombának tartották. Mérgezőségét egyik, már 1869-ben azonosított alkaloidjának, a muszkarinnak tulajdonították, míg 1957-ben a svájci Peter G. Waser és Konrad Eugster kételyüket fejezték ki, hogy elsősorban a muszkarin felelős a mérgező és pszichotikus hatásokért. Mindenesetre több más esetleg veszélyes kémiai anyagot mutattak ki benne, de továbbra sem tisztázott, hogy pontosan mi okozza a mérgező és pszichotikus hatását. Eugster és más svájci tudósok szerint fő hatóanyagai szintén alkaloidok: az iboténsav, a muszcimol és a muszkazon - tehát nem egy alkaloid felelős mérgező és pszichotikus hatásaiért, hanem egyszerre több (Schurr 1995). Ráadásul mindez elsősorban az eurázsiai légyölő galócára vonatkozik, az amerikai hatóanyagai valamelyest eltérnek ettől. Mindenesetre a nyugati köztudatban, a mesekönyvektől a tudományos szakirodalomig évszázadokon át erőteljesen mérgezőnek tartották, s irányában viszonylag alaptalanul bizonyos "amanitofóbia" alakult ki (Rätsch 1995 a: 9).
            Magyar szempontból érdekes, hogy obi-ugor nyelvrokonaink, a vogulok (manysik) és osztjákok (hantik) hallucinogén, révületkeltő szerként fogyasztják, legalábbis fogyasztották. Ezekre a néprajzi párhuzamokra (például Munkácsi 1907, Bán 1908, Balázs 1954: 418-120, Vértes 1990: 195-7) alapozva, s ősi magyar samanizmust feltételezve régi, s a legutóbbi időkig élő és alighanem kellően megalapozott feltételezés, hogy honfoglaló őseink, legalábbis sámánjaink révületkeltő szerként használták a légyölő galócát (Grynaeus 1996: 171, Józsa 1996: 34). Ami a honfoglaló magyarság gombaismeretét illeti, valószínű, hogy a taplókat és a pöfetegeket vérzéscsillapítónak használták (Kicsi 1998), ugyanakkor a gombák ételként való fogyasztása - esősorban nyelvészeti bizonyítékok alapján - valószínűleg csak szláv hatásra terjedhetett el (Gregor 1973). Tulajdonképpen a néprajzi adatokból kiinduló feltételezésnek további általánosítása az a hipotézis, hogy általában az uráli népek (finnek stb.) is, legalábbis sámánjaik révületkeltőként használták a légyölő galócát.