"Amikor ott úgy együtt voltunk olyan érzés volt rajtam mint a tizenéves kissrácon amikor az első randijára megy. Igyekeztem fesztelenül viselkedni, de azért eléggé izgultam. "

 

Az előzménybeli, planetáriumi koncerthez kapcsolódóan nekem is volt ehhez hasonló, csak még sokkal fokozottabban ilyen élményem. A hét elején, amikor a koncertet ismertettem, szerettem volna írni erről, de nem jutott rá időm. Most a tali kapcsán ezt mindjárt pótolom :o)

 

A mostani estén én is nagyon jól éreztem magam, nagyon jó volt ott lenni KÖZTÜK és VELÜK!!!

És nagyon jó volt az is, hogy ilyen sokan összejöttünk, és ha közülünk a többieknek is jó lett volna az időpont, akkor még legalább 5-6 társunk ott lehetett volna szintén; szóval, vagyunk még :o))

 

Lokomotivum! Ahogy Te is említed a családias hangulatot, igen, ez is nagyon jó érzés volt! Bár az elején kicsit nehézkesen indult a dolog, eleinte nagyokat hallgattunk, de azért kisebb csoportokban már elindult a beszélgetés, aztán fokozatosan megérkeztek a zenekar tagjai, elindult a sztorizgatás is, közben nagy izgalommal vártuk Attilát, drukkoltunk neki, hogy minél kevesebbet késsen az általa beígért 25 percnyi megérkezéshez képest :o) A várakozás közben és mert éppen nem volt semmi téma, Robi komoly arccal tőlünk kérdezte meg: „- És mi lesz a program?” Ezen nagyon vigyorogtunk mindannyian; persze, mi is tanácstalanok voltunk. Szerintem többen is arra gondoltunk, ha Attila megérkezik, akkor majd megtudjuk, ő majd „megmondja a frankót” :o) - erre kiböktem, hogy Attila egy Solaris-totóval is készül, mire Robi ijedten megkérdezte: „- De ugye nekem nem kell ezt megfejtenem?” Újabb derültség erre :o)

Szenzációs volt az a cigarettával lefizethető parkolóőr esete is, ezt Csaba mesélte el, hogy így sikerült megúsznia a parkolási díjat ott a Benczúr Ház előtt! Ezen szétröhögtük magunkat, de közben Gömör Laci és Robi is a szívéhez kapott, mert nem tudták, hogy fizetős helyen parkolnak. Laci azon viccelődött, hogy kimegy és hátha ő is megússza cigarettával… Kiment és nem sokkal később vigyorogva jön vissza, hogy ő is úgy járt az őrrel, mint Csaba… Na, erre Robinak se kellett több, úgy gondolta, ezt ő is kipróbálja! Mi már közben szakadtunk a nevetéstől!!! Ki is ment, mi meg egy idő után elkezdünk „aggódni”, mert sokáig nem került elő… Nevetve tanakodtunk, hogy biztos keresi a parkolóőrt, pedig Csabáék jó kis személyleírást adtak róla :o) Aztán amikor Attila megérkezett, őt kérdeztük, hogy nem látta-e Robit, Attila meg – mivel kimaradt ebből a jó kis sztoriból – csodálkozva nézett ránk, hogy miért kérdezzük, és mondta is, hogy Robi kint van a bejáratnál és beszélget. Robi, amikor visszajött, azt mondta, ő már nem találta meg a parkolóőrt :o) és legyintett egyet. Ezen is jót derültünk!

Az is nagy poén volt – bár ezt csak én hallottam, mert Jata „magánszáma” volt –, amikor elkezdődött a technika összeszerelése és Bosiék épp a vetítővászon felállításával kísérleteztek, Jata – mellette ültem éppen – a maga lassú stílusában az orra alatt dünnyögte, hogy „Ne-kem is i-lye-nem van ott-hon…” és mivel Bosiéknak egy darabig nem sikerült a vásznat rendesen kibontani, Jata ott halkan adta az instrukciókat, hogy mit is kéne csinálni vele, de ezt persze csak én hallottam :o), Bosiékig nem jutott el a dolog… Én meg közben azon röhögtem magamban, hogy ennyi erővel Jata föl is állhatna és segíthetne nekik, ha már ilyen jól ismeri a szerkezetet, de továbbra is csak mondta, mondta, szép komótosan… Alig tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam hangosan ;o)

 

Szóval, tényleg nagyon jó volt, hogy Mindegyikük kivétel nélkül roppant közvetlen volt velünk, egyikük sem pózolt, bármelyikükkel szót lehetett váltani, egyikük sem zárkózott el ettől! Nyoma nem volt annak a képnek, amiről Te is írtál, hogy „kilométerek” választanák el a zenészeket a rajongóiktól… Hála Istennek, hogy Ők nem ilyenek!

Tényleg jó lenne, ha a későbbiekben is lehetnének hasonló találkozók!!!

 

* * *

 

Nahát akkor, az a „kicsit” régebbi történet még ’84 tavaszáról – mellékesen épp feleannyi idős voltam akkor, mint most… :o(

Szóval, a tavaszi koncertek után a srácok összeírták azok nevét és címét, akik rendeltek jegyet a planetáriumi koncertekre és jelezni kellett azt is, ki mennyi jegyet kér. Amikor megérkeztek hozzájuk a jegyek, akkor Attila egy ilyen formalevélben kiértesített mindenkit, hogy mikor és hol vehetjük át tőlük a belépőket.

 

 

Ebben az épületben volt ez a bizonyos nevezetes próbaterem, amelyről már a 948-as hozzászólásban is szó volt a HOMOKÓRA paródia kapcsán: "... elmentünk az Orvostudományi Egyetem alagsorába, ahol a kísérleti patkányokkal szomszédos helyiségben, egy próbateremben ott állt a Solaris zenekar előtt egy pirospozsgás fiatalember, ő volt Nádas György."

 

Szóval, már ahogy közeledtem az épület féle, egyre jobban a torkomban dobogott a szívem, nagyon izgultam, hiszen még sosem csöppentem így közéjük, csak koncerteken láttam őket, ill. Robi volt az egyetlen, aki minimálisan ismert engem, mert vele az egyetemen párszor egymásba botlottunk.

Bementem az épületbe, kezem-lábam remegett, lebotorkáltam a pincébe, a próbatermet persze egyszerű volt megtalálni, csak a jól ismert hangokat kellett követni :o) Igen ám, de be is kellett volna menni, ha hozzá akartam jutni a jegyekhez… (Ráadásul nem szeretek számomra totál vadidegen helyekre bemenni, ahol nem tudom, mi és hol helyezkedik el, mire számítsak.) Én meg ott az ajtó előtt szépen leblokkoltam, tiszta ideg voltam, majdnem vissza is fordultam, jó pár percig ott szerencsétlenkedtem. Aztán arra gondoltam, hogy az még nagyobb égés, ha valamelyikük éppen kijönne és meglátná, hogy ott tipródom és nem merek bemenni. Közben az örömtől meg majd’ kiugrott a szívem a helyéből, mert a Noab hangjai szűrődtek ki a teremből… (’82 ősze óta ugye ezt már nem játszották, én meg mindig reménykedtem benne, hogy egyszer hátha mégis műsorra tűzik… Erre tessék, épp azt hallottam; akkor legalábbis azt hittem…) Végre eldöntöttem, hogy bemegyek, hát persze ennek is hogy fogtam neki: szép udvariasan bekopogtam…, amit abban a nagy zajban nyilván meg is hallottak... :o)

Éreztem, hogy most már totál hülyét csinálok saját magamból, úgyhogy inkább benyitottam… Na, ha ez eddig még nem lett volna elég stressz, akkor következett a folytatás (hozzá kell tennem, időben érkeztem, nem voltam késésben): ahogy beléptem - közvetlenül jobbra tőlem az ajtó mellett Tamás játszott –, egy egészen halk „Na, végre…” sóhaj-szerűséget hallottam Tamástól. Hogy ez nekem szólt vagy valami másra vonatkozott, azóta se tudom, de az biztos, hogy nekem ott annyi volt, csak még jobban zavarba jöttem. (A fejem, gondolom, lángvörös lehetett.) Amikor bementem, Attila abbahagyta a fuvolázást és szólt, hogy menjek beljebb, a másik teremben odaadja a jegyeket. Következett az újabb próbatétel, ugyanis eszméletlen mennyiségű kábel kígyózott a földön és nekem ezeken valahogy át kellett vergődnöm! Egyből eszembe jutott, hogy na, ha én itt elhasalok  előttük…, hát azt az égést már végképp nem élem túl. Egy röpke fohász az ég felé, aztán fogalmam sincs mennyi idő alatt evickéltem át rajtuk, mert minden időérzékem megszűnt addigra. Attila ezalatt már kikészítette a jegyeket az ebből a teremből nyíló másikban, ahol – ha egyáltalán jól emlékszem, mert itt már eléggé kezdett összemosódni minden – egy pingpongasztalra voltak név szerint előkészítve a jegyek. Újabb stressz következett, meg kellett volna végre szólalnom: Attila ideadta az általam megrendelt 20 jegyet, azonban időközben 8-an visszamondták és hát ezt is baromi cikinek tartottam, emiatt is égett a fejem rendesen. Alig bírtam kinyögni, hogy csak 12 jegyet veszek át, mert … Gondolom, össze-vissza haboghattam, Attila nyugtatott, hogy semmi probléma, ami jegy megmarad, azt visszaviszik a Planetárium pénztárába és biztos, hogy ott majd elfogynak a jegyek. Persze, amilyen ideges voltam, ez a nyugtatás mit se használt; míg odaadtam neki a pénzt, az eszem már azon járt, hogy ezt az utat, ahogy bejöttem, valahogy még visszafelé is meg kéne tenni... Próbáltam valami menekülő útvonalat keresni, de sajna, nem volt másik kijárat :o( Azt viszont még ilyen félholt állapotban is hallottam, hogy közben már réges rég valamilyen más zenét játszanak a többiek, de azért Attilától szerettem volna még megkérdezni, hogy „Jól hallottam? Felújítjátok a Noabot?”, de addigra már a lámpaláztól képtelen voltam megszólalni. Már csak egy dolog foglalkoztatott igazán: hogy minél hamarabb szabaduljak ebből a helyzetből – nem Tőlük!!! -, de lehetőleg úgy, hogy ne zúgjak el közben a kábelekben… Kifelé szerencsére gyorsabb volt már az út, aztán az alagsorból tűztem fölfelé, ki a szabad levegőre. Hát, nagy érzés volt újra kint lenni!

 

Pár nap múlva, május 30-án volt a koncert, és nagyon izgatott voltam, mert nemcsak a Marsbéli lemezbemutatója volt ez, hanem úgy hittem, hogy a Noabot is hallhatom végre újból élőben!

Tisztára be voltam sózva! Erre már a 3. számnál egy vadonatúj, ráadásul 20 perces számot konferál be Czigi!!! Meg is állapítottam magamban, hogy nem semmik ezek a srácok: itt van az éppen most megjelent nagylemezük és ennek a bemutatóján egy még újabb hosszú számmal örvendeztetnek meg bennünket! Nagyon kíváncsian vártam, mi következik…

A bevezető hangok után döbbenetesen erős, lehengerlő kezdés, majd örömmel tapasztaltam, hogy itt is nagyszerű basszus dallamokat hallhatunk, újfent bebizonyítva, hogy náluk a basszusgitár a többi hangszerrel egyenrangú dallamhangszer, aztán Czigi gitárja belehasított a zenébe és egyszercsak meghallottam a Noabot benne… Akkor döbbentem rá, hogy én ennek az új számnak a kellős közepébe csöppentem bele a próbateremben! Figyeltem tovább a zenét: felkavaró, majd megnyugtató, majd egészen csodálatos, boldogságot sugárzó részek váltották egymást – éreztem, hogy itt valami nagyon nagy zene született! Újabb erőteljes, majd ismét gyönyörűséges részek következtek, aztán a befejezés olyan erejű és lehengerlő volt, hogy levegőt alig kaptam tőle! Már első hallásra is végigborzongtam ezt a zenét és áldottam az eszemet, hogy magamnak arra az estére mindkét koncertre, a 18 és a 20 óraira is vettem jegyet! Rövid idő alatt kétszer is átélhettem ezt a csodát! És később újra és újra, mert ezután a koncert után szinte mást sem hallgattam heteken keresztül, csak ezt a zenét, és emlékszem rá – mert néha kíváncsiságból

megmértem -, rendszeresen 120 fölött volt közben a pulzusom… Nem győztem hallgatni, mert azt akartam, hogy a véremmé váljon, beleivódjon a sejtjeimbe is ez a zene! És így is lett, mert néha álmomban is végig tudtam „hallgatni”, csodálatos volt utána az ébredés!!!