Akik visszatértek és ittmaradtak, azok egy irdatlan trauma után, család és sorsvesztetten kapaszkodtak a lehetőbe és a lehetetlenbe, és semmi valódi méltó és emberi körülmények között meghozható döntésre lehetőségük ebben az ügyben nem volt, legalábbis többségüknek, ugyanis nagyon jól tudod, hogy a palesztinai bevándorlást a holokauszttól egyáltalán nem megrendült angolok havi hatezer főben korlátozták, azokat pedig a már korábban a ciprusi koncentrációs táborban fogva tartottak közül válogatták, a többire lőttek vagy visszafrordították vagy a rotáció kedvéért Ciprusra vitték.

 

Még a németországban felszabadult és sehova menni nem tudó tízezreket sem engedték be. Más országba való bevándorlás meg eo ipso nem lehetett a zsidó nemzet melletti döntés aktusa, túl a kor jól ismert logisztikai hiányosságain...

 

Na most 1948 második felére a határok már lényegében zárva voltak, és sokan automatikusan vagy kényszerűségből vagy egyéb híján vagy mert reméltek valamit Magyarország megújulásától, jelzem vakon, mert a pogromok természetesen azonnal újrakezdődtek, népi alapon csak, persze, nem államilag,  amely remény természetesen nem jelentette sem a saját, de még kevésbé hét nemzedékre való elköteleződésüket az asszimiláció mellett, már csak azért sem, mert az asszimilánsoknak nincsen hét nemzedékük...

 

És hogy én mire gondoltam öntudatlan egy éves kori elköteleződésem alatt, az éppen ennek a te arcátlan s nem kevésbé abszurd, már-már - a fenti és egyéb körülmények ismeretében undorítónak is nevezhető -  hetedízigleni követelőzésednek kapcsán, hiszen szüleimet is érinti, ide kívánkozik, dokumentum formájában... az én valamilyen gyerekbetegségem vagy valamilyen később szégyellt tétovázás hiúsította meg a dolgot 1956 késő őszén... aztán meg...aztán meg hatvanévesek lettek, ha még maradt benned annyi arcátlanság, hogy tovább faggass, hogy ők vagy akár én miért maradtunk itt...

 

A nevemet nem titkolom, egyébként már azt hiszem egyszer már valami hozzád hasonló figura kapcsán be is tettem ide az alábbi mellékletet...