… ezt itt nem is láttam… google dobta kifele… (jelenleg) egyéb értelem hiányában, az erre tévedőknek, íme, kis olvasnivaló… (bár… azt hiszem, nem épp’ jogszerű… vagy mi…)

 

„Teljes csönd honolt, minden olyan reménytelen, hétköznapi és sivár volt. A legközelebbi bokorról leszakított egy kis, halványpiros ribizlit, megkóstolta, de hidegnek és savanyúnak találta. Legjobb volna lefeküdni és aludni, gondolta, olyan sokáig aludni, amíg minden megint szép, új és vidám lesz. Semmi értelme itt mászkálni, kínozni magát, és várni valamire, ami úgysem jön el. Milyen nagyszerű lenne, ha például kitörne egy háború, az utcán katonák vágtatnának lóháton, vagy ha valahol egy ház lángokban állna, esetleg nagy árvíz lenne. Na persze ilyen dolgok csak a képeskönyvekben vannak, a valóságban sohasem lehet látni, vagy talán nincs is ilyen. Sóhajtva bandukolt tovább a kisfiú, kedves, kicsi arcán megtörtség és bánat. Amint a magas, virággal befutott fal mögül meghallotta Albert meg az anyja hangját, olyan erős féltékenység és ellenszenv szállta meg, hogy elfutotta szemét a könny. Megfordult és egész halkan indult el, hogy ne hallják, nehogy szólítsák. Senkivel sem akart most beszélni, nem akarta, hogy bárki is faggassa, figyelemre vagy illemre intse. Rosszul érezte magát, siralmasan rosszul, és senki sem törődött vele. Így aztán csakugyan ki akarta próbálni a magányt, a szomorúságot, valóban nyomorultul akarta magát érezni. A jóistenre is gondolt, akit időnként nagyon nagyra tartott, s ez a gondolat egy pillanatra a vigasznak, melegségnek valami távoli csillogásával töltötte el, de ez is nagyon hamar kialudt. Lehet, hogy nincs is jóisten. Pedig éppen most annyira szüksége lett volna valakire, akiben megbízhat, akitől valami szépet és vigasztalót várhatott volna. Ekkor jutott eszébe az apja. Az volt a sejtése, hogy talán ő megértheti, hiszen a legtöbbször ő is szótlan; idegesnek, boldogtalannak látszik. Apa, mint mindig, most is biztosan ott áll a nagy, csöndes műteremben, és fest. Ilyenkor tulajdonképpen nem helyes zavarni. De hisz épp nemrégiben mondta, jöjjön csak be, valahányszor kedve tartja. Talán már el is felejtette, hiszen minden felnőtt olyan hamar elfelejti, amit ígér. De azért egyszer meg lehet próbálni. Istenem, ha az ember semmilyen más vigaszt sem talál, és annyira szüksége van rá! Először lassan, aztán fölcsillanó reménnyel, gyorsabban, ruganyosabban lépkedett az árnyékos úton a műterem felé. Mikor odaért, kezét a kilincsre tette, és hallgatózott. Igen, a papa bent volt, hallotta lélegzetvételét, torokköszörülését és baljában az ecsetek nyelének halk koccanásait. Óvatosan lenyomta a kilincset, hangtalanul kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét. Kellemetlenül erős lakk- és terpentinszag csapta meg, de apja vállas, erős alakja biztatóan hatott rá. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. A kilincs kattanására a festő széles válla megrezzent, feje hátrafordult. Pierre feszülten figyelte éles, sértett tekintetét, kellemetlenül eltátott száját. Pierre nem mozdult. Apja szemébe nézett és várt. Az rögtön barátságosabban nézett, dühös arca elsimult. - No lám csak, Pierre! Tegnap egész nap nem találkoztunk. Mama küldött ide? A kicsi megrázta fejét, és hagyta, hogy az apja megcsókolja. - Itt maradsz egy kicsit, és nézed, ahogy festek? - kérdezte apja barátságosan. Ezzel már vissza is fordult a képhez, és egy hegyes végű ecsettel megcélozta az egyik festékfoltot. Pierre nézte. Látta a festőt, ahogy összeszűkített szemmel, szinte dühös tekintettel kémleli a vásznat, erős, ideges kezében ott forgott az ecset, látta, ahogy homlokát ráncolja, és alsó ajkát a fogai közé préseli. És ráadásul még szívnia kellett az erős festékszagot, amit soha nem állhatott, ma pedig különösen rosszul viselte. A kisfiú szeméből elszállt az élet, csak állt az ajtóban, mint aki megbénult. Ismerte ezt az egészet, a szagot, apja tekintetét, az összpontosított figyelem grimaszát, s most már tudta, milyen balgaság volt azt hinni, hogy ma valami is másképp lesz. Apja dolgozott, vájkált undorító szagú festékeiben. és a világon semmire sem gondolt, csak arra a buta képre. Bolondság volt bejönnie. A gyerek arca megnyúlt a csalódástól. Hiszen tudta előre! Ma nincs számára sehol menedék, anyjánál sem, s itt aztán végképp nincs. Egy percig még állt, gondolataiba merülve, szomorúan, s anélkül, hogy látott volna valamit, a fényes-nedves csillogó, nagy képet bámulta. Erre volt ideje a papának, de rá nem. Megfogta megint a kilincset és lenyomta; csöndben, szó nélkül akart elmenni. Veraguth meghallotta a bátortalan zajt. Megfordult, dörmögött valamit, és odajött a fiúhoz. - Mi van, Pierrot? Ne szökj meg! Nem akarsz egy kicsit a papánál maradni? Pierre visszahúzta a kezét, és erőtlenül bólintott. - Akartál nekem mondani valamit? - kérdezte a festő barátságosan. - Gyere, üljünk le, és mesélj nekem. Milyen volt a tegnapi kirándulás? - Szép volt - mondta a kicsi illedelmesen. Veraguth megsimogatta a fiú haját. - Nem tett jót neked? Kialvatlannak látszol, kisfiam. Remélem, nem kaptál bort tegnap. Nem? És most mit csináljunk? Rajzoljunk? Pierre a fejét rázta. - Nem akarok. De szeretnék itt lenni veled, tudod. Csak az a baj, hogy olyan büdös van. Veraguth megsimogatta a fiút, és elnevette magát. - Hát igen, festő gyereke vagy, de nem bírod a festékszagot. Ez már baj. Biztos nem is akarsz te festő lenni soha. - Nem, tényleg nem. - És mi akarsz lenni? - Semmi. Legszívesebben madár vagy ilyesmi. - Az nem lenne rossz. De most azt mondd, édesem, mit szeretnél tőlem. Tudod, dolgoznom kell tovább a nagy képen. Ha akarsz, itt maradhatsz, és játszhatsz valamit. Vagy nézegetnél egy képeskönyvet? Nem, ez nem az volt, amit akart. Hogy el tudjon szabadulni, azt mondta, a galambokat megy megetetni, s észrevette, hogy apja föllélegzik, és boldog, hogy elmegy. Egy csókkal bocsátották el, aztán kiment. Apja behúzta az ajtót, s Pierre megint egyedül volt, s belül még nagyobb ürességet érzett, mint azelőtt. Céltalanul kezdett bolyongani a gyepen, ahol tulajdonképpen nem volt szabad járnia, szórakozottan, gondterhelten letépett néhány virágot, és közömbösen nézte, hogy sárga cipője foltos és sötét lett a nedves fűben. Aztán a kétségbeeséstől letaglózva a földre vetette magát, fejét zokogva fúrta a fűbe, s érezte, hogy a világoskék blúz ujja átnedvesedve tapad a karjához. Amikor már nagyon fázott, kijózanodva fölállt, és félénken lopódzkodott a ház irányába. Hamarosan hívni fogják, aztán észreveszik, hogy sírt; meglátják a nedves, piszkos blúzt, az átázott cipőt, és megszidják érte. Gyűlölet töltötte el, amint a konyhaajtó előtt elhaladt, nem akart most senkivel találkozni. Legszívesebben valahol messze, távol lett volna, ahol senki sem tud róla, nem kérdez felőle. Ekkor meglátta, hogy az egyik, ritkán használt vendégszoba ajtajában ott van a kulcs. Bement, magára csukta az ajtót, bezárta a nyitott ablakokat is, s anélkül, hogy a cipőjét levetette volna, vadul, elcsigázottan bebújt egy nagy, behúzatlan ágyba. Itt feküdt, s közben sírt, zokogott fájdalmában. Amikor hosszú idő múlva meghallotta, hogy anyja az udvaron és a lépcsőn az ő nevét kiabálja, nem válaszolt, dacosan még mélyebbre ásta be magát a takarók közé. Anyja hangja meg-megütötte a fülét, aztán végképp elhalt, de Pierre nem tudta rávenni magát, hogy válaszoljon. Végül könnyes arccal elaludt. Délben, amikor Veraguth az asztalhoz ült, felesége rögtön megkérdezte tőle: - Hát Pierre-t nem hoztad? Izgatott hangja föltűnt a férfinak. - Pierre-t? Nem is tudok róla. Nem veletek volt? … Az esőzéstől fáradt, ernyedt felhők peremén tüzesen sütött a nap, amikor a család Pierre temetéséről hazafelé tartott. Adél asszony egyenesen ült a kocsiban, kisírt arca különösen sápadtnak, merevnek hatott a fekete kalap és a magasan zárt gyászruha mellett. Albert szemhéja duzzadt volt, kitartóan fogta anyja kezét. - Szóval holnap elutaztok - szólt Veraguth bátorítóan. - Ne törődjetek semmivel, én itt mindent elintézek. Fel a fejjel, fiam, jönnek még jobb idők is! Rosshalde előtt kiszálltak. A gesztenyefák víztől csöpögő ágai szikrázón csillogtak a napfényben. A fénytől elvakítva léptek be a csöndes házba, ahol suttogva várta őket a gyászruhás személyzet. Pierre szobáját az apja lezárta. Kávét hoztak, és mindhárman asztalhoz ültek. - Montreux-ben szobát rendeltem nektek - kezdte Veraguth a beszélgetést. Próbáljátok jól kipihenni magatokat! Én is utazom. mihelyt mindent elrendeztem. Robert itt marad, és rendben tartja a házat. A címem nála lesz. Senki sem hallgatott rá, valami mély, szégyenteljes józanság fagyasztotta meg a levegőt. Adél maga elé nézett, a morzsákat számolta az asztalterítőn. Begubódzott fájdalmába, s nem hagyta, hogy bárki megzavarja, kizökkentse. Albert követte példáját. Mióta a kis Pierre halott volt, ismét eltűnt az összetartozás látszata a családból, mint amikor valaki arcáról eltűnik a nehezen rákényszerített udvariasság egy rettegett, magas rangú vendég elutazásakor. Egyedül Veraguth tartotta fenn maszkját, híven játszotta szerepét az utolsó pillanatig. Attól félt, hogy valami asszonyi cirkusz elrontja a búcsúját Rosshaldétól, s szíve mélyén már alig várta a pillanatot, amikor felesége és fia elutaznak. Soha sem volt még olyan magányos, mint ennek a napnak az estéjén, ahogy így üldögélt kis szobájában. Odaát a felesége a bőröndjeit csomagolta. Már megírt minden levelet, elintézte minden tennivalóját, értesítette Burkhardtot, aki még nem is tudott Pierre haláláról, ügyvédjét és bankját ellátta minden utasítással, és teljhatalmat adott nekik. Az íróasztaláról is lerakott már mindent, csak a halott kisfiú képét tette maga elé. Ő most már a földben pihent, és Veraguth arra gondolt, fog-e valaha is ennyire kötődni valakihez, képes lesz-e valaki iránt ilyen részvétre. Egyedül maradt. Sokáig szemlélte rajzát, az ernyedt arcot, a zárt szemhéj mögött besüllyedt szemet, a keskeny, összeszorított szájat, a szörnyen lesoványodott gyermekkezet. Aztán bezárta a képet a műterembe, magára terítette a köpenyét, és kiment a kertbe. A parkra már ráborult az éjszaka csöndje. Odaát a házban még egy-két ablak világos volt, de neki ehhez immár semmi köze. De a fekete gesztenyefák alatt, a kis, esőáztatta lugasban mintha lenne még valami élet, valami emlék. Itt mutatott neki egyszer Pierre egy kis egeret - mintha évekkel ezelőtt lett volna -, s ott, a lángvirágok között beszélgetett a kék pillangók rajával. A virágoknak kedves-fantasztikus neveket talált ki. Ez volt az ő birodalma, otthon volt az udvarban a szárnyasoknál, a kutyaházban, a füves téren és a hársfasor alatt, itt lehetett hallani könnyű, szabad, fiús nevetését, s csodálni öntudatos, önálló lényének egész báját. Amikor senki sem látta, itt élvezte százszor is gyermeki örömeit, átélte meséit, itt volt néha dühös, és sírt, ha úgy érezte, elhanyagolják vagy nem értik meg. Veraguth tétován járkált a sötétben, s fölkeresett minden helyet, amely valami emléket őrzött kisfiáról. Végül letérdelt Pierre homokváránál, kezét hűtötte a nedves homok, s közben valami fadarab akadt a kezébe. Fölemelte. s megismerte Pierre homoklapátját; tehetetlenül roskadt össze, és végre - három borzalmas nap után először -szabadon, zavartalanul sírhatott. Reggel még váltott néhány szót Adéllal. - Próbálj megvigasztalódni - mondta neki -, és ne feledd, hogy Pierre már az enyém volt. Hiszen nekem adtad, ezt még egyszer köszönöm. Akkor már tudtam, hogy meghal - de mégis szép volt tőled. S most élj úgy, ahogy neked tetszik - ne siess el semmit! Tartsd meg Rosshaldét még egy darabig, nehogy megbánd, ha túl hamar eladnád. A közjegyző majd mindenről fölvilágosít; úgy gondolja, hogy a telekárak itt hamarosan emelkednek. Sok szerencsét az üzlethez! Nekem nem kell semmi, csak a műteremben lévő dolgaim, majd később elvitetem őket. - Köszönöm... És te? Nem akarsz többé ide visszajönni? - Nem, soha. Nem lenne semmi értelme. És még azt akartam neked mondani: bennem semmi keserűség vagy rossz érzés nem maradt. Tudom, hogy mindenben én vagyok a hibás. - Ne mondd ezt! Jót akarsz, de engem csak gyötörsz vele. Most itt maradsz teljesen egyedül! Hát igen, ha legalább Pierre veled lehetne. De így - nem, nem lett volna szabad, hogy így történjék! Én is hibás voltam, tudom... - Ezekben a napokban már minden bűnünket leróttuk, kicsim. Légy nyugodt, minden rendben van, nincs okunk a vádaskodásra. Látod, Albert egészen a tiéd. Nekem pedig ott van a munkám. Így minden elviselhető. Te is boldog leszel majd, mint éveken át voltál. Veraguth nyugodtsága láttán az asszony is erőt vett magán. Ó, hiszen oly sok dolog volt, végtelenül sok, amit még szívesen megmondott volna, megköszönt volna neki, vagy amivel vádolhatta volna a férjét. De belátta, igaza van. Amit ő még saját életének, a keserű jelennek érzett, férje számára már csak lényegtelen múlt volt. Most már jobb volt csöndben maradni, és nem bolygatni a múltat. Így hát nyugodtan, figyelmesen meghallgatta férje utasításait, és csodálkozott, milyen jól megfontolt, átgondolt mindent. A válásról egy szót sem szóltak. Az valamikor később is megtörténhet, ha majd Veraguth megjön Indiából. Ebéd után az állomásra hajtottak. Robert ott állt a sok bőrönddel, s a lármás, kormos üvegcsarnokban Veraguth a vonathoz kísérte feleségét és fiát, újságot vett Albertnek, átadta neki a csomagok céduláját, aztán megvárta az ablak előtt a vonat indulását, búcsúzóul meglengette kalapját, s utánuk nézett, amíg eltűntek a távolban. Hazafelé menet hagyta, hogy Robert elmesélje elsietett jegyessége fölbontásának a történetét. Otthon már várta az asztalos, aki ládákat ácsolt utolsó képeinek. Ha azokat összecsomagolta és elküldte, akkor már ő is utazhat. Sóvárogva várta ezt a pillanatot. Az asztalos is végzett már a munkával. Robert az udvarházban dolgozott egy még ottmaradt szobalánnyal: bútorokat takartak le, bezárták az ajtókat, ablakokat. Veraguth lassú léptekkel ment végig a műtermen, azután a nappaliban és a hálószobán, majd ki a szabadba, körülsétálta a halastavat és a parkot. Százszor sétált már így, ezeken a helyeken, de ma minden - ház és kert, tó és park - visszhangzott a magánytól. A szél hidegen fújt a sárguló lombok között, s alacsonyan szálló, gyapjas esőfelhőket kergetett. A festő megborzongott a hidegtől. Most már senki sem volt, akiről gondoskodjék, akire tekintettel legyen, aki előtt vigyáznia kellett volna tartására. Csak most, didergő magányában érezte az utóbbi idők aggodalmát, az éjszakai virrasztások kimerültségét, hidegrázását és zilált fáradtságát. Nemcsak fejében és végtagjaiban volt jelen ez az érzés, hanem mély hatással volt a hangulatára is. Kialudt utolsó játékos fénye is a fiatalságnak, a várakozásnak; de nem rémítette meg a hűvös elszigeteltség és borzalmas józanság. A nedves utakon bandukolva zavartalanul próbálta visszafelé gombolyítani élete fonalát. Soha nem tudta még ilyen tisztán és megnyugtatóan áttekinteni ezt az egyszerű szövedéket. Minden keserűség nélkül állapította meg, hogy vakon járta végig ezeket az utakat. Most már pontosan látta: minden próbálkozás és minden - teljesen soha ki nem alvó - vágy ellenére elsétált az élet kertje mellett... Teljes mélységig soha nem élte át, soha nem próbálta meg, hogyan lehet szeretni, csak most, az utolsó napokban. Ekkor - ha túl későn is -, haldokló kisfia ágya mellett megtudta, milyen az igazi szeretet, ekkor érezte először, hogy elfeledte és legyőzte önmagát. Ez az érzés most már az ő élménye, az ő szegényes kis kincse lesz mindörökké. Neki a művészete maradt meg, melyben még soha olyan biztosnak nem érezte magát, mint most. A kívülállók vigasza volt az övé, akiknek nem adatott meg, hogy magukhoz ragadják az életet, s kiigyák a serlegét; övé a látás maradt, a megfigyelés és a titkos-büszke alkotói öröm különös, hűvös s mégis fékezhetetlen szenvedélye. Ez tette értékessé félresikerült életét: az alkotás, a megzavarhatatlan magány hűvös gyönyöre. Sorsa az volt, hogy ezt a csillagot kövesse, s ne térjen le az útról. A parkban mélyeket szippantott a nedves, kesernyés illatú levegőből, s minden lépésnél úgy érezte, hogy a múlt úgy távolodik egyre messzebb tőle, mint partra szállás után a fölöslegessé vált, sodródó csónak. Eszmélkedésében és fölismerésében nyoma sem volt a lemondásnak; dacosan, vállalkozó szenvedéllyel nézett az új élet elé. S ez az élet nem tapogatózó, homályos tévelygés lesz majd, hanem meredek, vakmerő út a hegyen föl-felé. Elbúcsúzott hát az ifjúság édes alkonyától, talán kicsit később és keserűbben, mint a férfiak általában. A szegény, megkínzott ember most ott állt a nappali világosságban, s ettől kezdve nem akart többé egyetlen értékes órát sem veszíteni.” (…)

 

Hermann Hesse (1996): Rosshalde. Budapest, Cartafilus Kiadó. p. innen-onnan, leginkább a vég/e

 

(… az esetleges hibákért elnézést, de… este van. meg nyugalom. meg ilyesmik.)

 

szv