Szerencséről szó sem volt. A japánok megterveztek egy óriási erőkkel végrehajtott, bonyolult hadműveletet, amelynek célja nem elsősorban a szigetek elfoglalása volt, hanem az, hogy az amerikaiak a támadás által meglepve a szigetet támadó japán flotta megsemmisítésére induljanak, és a japánok csapdájába fussanak.
Ennek kulcs-eleme volt, hogy az amerikaiakat meglepetésként kellett, hogy érje a támadás.
A meglepetés nem valósult meg az amerikai hírszerzésnek köszönhetően.
Az amerikaiak saját gyenge (és korszerűtlen) haditengerészeti légierejüket pontosan a megfelelő helyen, időpontban tudták felhasználni a jobb információ-ellátottságuk miatt, így végül mindössze 6 perc alatt sikerült három anyahajót harcképtelenné tenniük (ezek rövidesen el is süllyedtek), majd másnap a negyediket.
Annyi "szerencséjük" volt, hogy a japánok - akik nem rendelkeztek használható radarral - felderítő hidroplánokat használtak, és pontosan abban a szektorban, ahol az amerikai csapásmérő erő közeledett, a japánok Tone nevű cirkálójának hidroplánja kellett volna hogy felderítsen - ha nem hibásodik meg a hajó katapultja.
Ez azonban nem tekinthető igazán szerencsének, hanem a japánok - elbizakodottságból eredő - balfaszságának, mivel megterveztek egy az amerikai anyahajó-flotta megsemmisítésére felállított csapdát, aztán úgy elhanyagolták a felderítést, hogy egyetlen felderítő repülőgép késedelmes startja miatt éppen az amerikaiak tudtak rájuk meglepetésszerű csapást mérni.
Maga a légitámadás, amely a három anyahajót elpusztította, azért zajlott le viszonylag zavartalanul, mert nagy magasságból támadó zuhanóbombázókkal hajtották végre, a japán védővadászok pedig előzőleg már a tengerszintig ereszkedtek a korábban támadó amerikai torpedóvető gépek elfogására (akik között vérfürdőt rendeztek, tudomásom szerint egyetlen pilóta maradt életben). Ez megint a japánok balfaszsága, hogy nem voltak képesek négy kiváló anyahajó vadászaiból olyan védelmet szervezni, hogy megállítson egy torpedós, majd azt rövidesen követő zuhanóbombázós támadást.
