...

Valamelyik este, amint felnéztem, láttam, hogy megint rám irányul ez a mélységesen érdeklődő szempár, aztán Kamante megszólalt: - Mszabu - mondta -, tényleg azt hiszed, hogy tudsz könyvet írni?
Azt feleltem, hogy magam sem tudom.
Ha a Kamantéval folytatott beszélgetéseket el akarják képzelni, hosszú, jelentőségteljes és megfontolt szüneteket kell beiktatniuk minden egyes mondat után. A bennszülöttek mesterei a szünet művészetének - nagy-nagy nyomatékkal ruházza ez fel a párbeszédet.
Kamante most is ilyen hosszú szünetet tartott, azután így szólt: - Én nem hiszem.
Nem volt senki más, akivel készülő könyvemet megvitassam; abbahagytam az írást, és megkérdeztem, miért gondolja így. Ekkor ébredtem rá, hogy magában már jó előre kidolgozta ezt az eszmecserét, mert a háta mögött az Odüsszeiá-t szorongatta a kezében, s most letette elém az asztalra.
- Nézd csak, Mszabu - mondta -, ez egy jó könyv. Egyben van elejétől a végéig. Még akkor se jön szét, ha föltartod és alaposan megrázod. Igen okos ember lehet, aki írta. De amit te írsz - folytatta megvetően, ugyanakkor baráti részvéttel a hangjában -, abból itt is van meg ott is van. Ha valaki elfelejti becsukni az ajtót, összevissza fújja a szél, és akkor mérgelődsz. Ebből nem lesz valami jó könyv.
Elmagyaráztam neki, hogy Európában vannak emberek, akik össze tudják majd ragasztani.
- És a te könyved is olyan nehéz lesz, mint ez? - kérdezte az Odüsszeiá-t súlyozva a kezében.
Látva, hogy elbizonytalanodom, felém nyújtotta, hogy mérjem csak meg én is.
- Nem - feleltem -, nem lesz ilyen nehéz, de mint jól tudod, vannak a könyvtárunkban könnyebb könyvek is.
- De legalább ilyen kemény lesz? - érdeklődött tovább.
Ilyen kemény könyveket csinálni drága mulatság, mondtam.
Egy darabig csöndben álldogált, aztán megnövekedett reményeit és talán a kétkedése fölötti bűnbánatát azzal juttatta kifejezésre, hogy felszedte a földről és az asztalra rakta a lapokat. Még most sem ment ki, ott várakozott az asztal melett, majd nagy komolyan azt kérdezte: - Mszabu, mi van a könyvekben?
Példaképpen elmeséltem neki Odüsszeusz és Polüphémosz történetét - hogy Odüsszeusz azt mondta, őt Senkinek hívják, megvakította az egyszemű óriást, és egy kos hasagyapjába kapaszkodva szökött ki a barlangból.
Kamante érdeklődéssel hallgatta, majd kijelentette, hogy véleménye szerint az a kos ugyanolyan fajta lehetett, mint az elmenteitai Mr. Long birkái, amelyeket a nairobi jószágkiállításon látott. Polüphémoszra rátérve megkérdezte, vajon fekete volt-e, mint a kikujuk. Nemmel feleltem, mire az iránt kíváncsiskodott, hogy Odüsszeusz az én törzsemhez vagy családomhoz tartozott-e.
- Hogyan mondta azt, hogy Senki, a maga nyelvén?
- Úgy, hogy Outisz - feleltem. - Outisznak nevezte magát, ami az ő nyelvén azt jelenti, hogy Senki.
- És neked is erről kell írnod?
- Nem. Az ember arról ír, amiről csak akar. Én például rólad is írhatnék.
Kamante, aki beszélgetésünk alatt egészen szokatlanul megnyílt, most hirtelen begubózott; végignézett magán, és igen halkan megkérdezte, melyik részéről akarok írni.
- Írhatnék, mondjuk, arról, amikor beteg voltál, és kinn legeltetted a birkákat a pusztán. Mire gondoltál akkor?
Tekintete végigvándorolt a szobán, nézett föl, nézett le, végül bizonytalanul kibökte: - Szedzsui - nem tudom.
- Féltél? - kérdeztem.
Szünet. - Igen - mondta határozottan -, kinn a pusztán minden fiú fél néha.
- Mitől féltél?
Kamante csöndben álldogált egy darabig, majd rám nézett; arckifejezése komoly lett és elgondolkodó, szeme befelé, magába tekintett.
- Outisztól - mondta. - A fiúk odakinn a pusztán Outisztól félnek.
Néhány nap múlva hallottam, amint Kamante a többi háziszolgámnak magyarázza, hogy Európában a könyvet, amit írok, össze tudják ragasztani, és iszonyatos költségekkel pont olyan keményre csinálják majd, mint az Odüsszeiá-t, amelyet ez alkalomból ismét közszemlére bocsátott. Azt azonban már ő sem hiszi, tette hozzá, hogy ilyen kék színűre fog sikerülni.
...

(Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában - részlet)