A 16. századig követhető vissza a története. Mandora, Mandörgen, Mandorlaute neveken emlegetik. Az még dupla húrozású volt kötözött bundokkal, de a reneszánsz lanttól különbözött a test laposabb formájával és a hangolókulcsszekrény hosszanti ívelt formájával.
Kisebb formájú változata lett a mandolin, amely a 17. században észak-itáliában egy szinte ugyanilyen formájú hangszer volt (lombard mandolin, milánói mandolin). Vivaldi mandolinversenyei ilyen hangszerre íródtak.
A 18. században a lant kissé túlfejlődött, a profi zenészek hangszerévé vált, és felmerült az igény egy egyszerűbb, olcsóbb hangszerre, amatőröknek.
Elővették hát a mandorát, és alkalmazták rá a spanyol gitárnak akkor már szimpla húrozatát.
A 19. század elején annyit fejlesztettek rajta, hogy ellátták áttételes hangolószerkezettel és a kötözött bundokat lecserélték a fogólapba épített fémekkel. Ezt az olasz-spanyol keverék gitárlantot elnevezték német lantnak.
A 19. század végén kezdődő német ifjúsági mozgalom (Wandervogel-Bewegung) elővette az akkor már közel 100 éves múltú "német" hangszert, és akkoriban sokat gyártottak tömegipari módszerekkel, az én példányom is akkoriban keletkezhetett. Akkor ragadt rá a Wandervogellaute (vándormadárlant) elnevezés.