Egy kis irodalom...

"Magzatveszejtés"

Alsó- és Felső-Baranya református gyülekezeteit is megérintette a múlt század utolsó évtizedeiben a "születésszabályozás" furcsa módja. Számos faluban - noha kivételek is jócskán akadtak - a házaspárok csak egyetlen gyermeket akartak felnevelni. Köztudottan így volt ez az Ormánságban, de számos más településen is, és egyáltalán nem csak a reformátusok körében. Ha a családban egy gyerek nőtt fel, akkor így egybentartható volt a vagyon, és több pénz tellett "fényűzésre", ruházkodásra, a ház, a birtok csinosítására, javítására. Számos kutató foglalkozott - már a múlt század végétől kezdve - a baranyai népesség fogyásának okaival, a magzatvesztés és a fogamzásgátlás különböző módjaival. Az általam vizsgált iratokban a papok leginkább annak leírására vállalkoztak, hogy milyen módszerekkel folyt Baranyában az "angyalcsinálás". Elrettentő és hátborzongató leírásokat is találhatunk elvétve a korabeli bábák és kuruzslók "műtétjeiről", akik számos nőt - köztük tanultakat és gazdagokat is - "átsegítettek" magzatukkal a másvilágra.

Old község lelkésze szerint a legtöbb anya azért fél a sok gyermektől, és lesz magzatvesztő, mert fél a szegénységtől, és szeret gond nélkül, jól élni. A nagyvátyi asszonyok körében is dívott a magzatvesztés, pedig a faluban több fiatalasszony is áldozatul esett a "műveletnek". A pap szerint azért nehéz megállítani ezt a folyamatot, mert "az úri osztályhoz tartozó nők, sőt a mi legszomorúbb, némely tisztelendő asszonyok is gyakorolják azt, - és ezt a mi népünk jól tudja." Kovácshidán szintén tudott a pap szerencsétlenül járt asszonyokról, akik "két napi kinos szenvedés után meghaltak, hagytak maguk után több árvákat". A gyűdi lelkész konkrét neveket is említett jelentésében, talán ebből az iratból érezhetjük meg leginkább azt a szörnyű tragédiát, mely asszonyok és családok tucatjaival megtörtént a XIX. század végén. A lelkész szerint vannak férjek, akik maguk adják az 5 forintot (tehát ennyibe került...) a feleségüknek, hogy "kenesse ki magából" a magzatot a "csarnótai banyával". A lelkész leírásából megtudhatjuk, hogy a legveszedelmesebb egy Novákné nevű, Siklóson élő bábaasszony volt, akiről több falu irataiban is olvashatunk. A siklósi református tanító felesége is őmiatta halt meg, amint a gyűdi jelentésben olvasható, bár ő nem magzatvesztés miatt. "...Szűcs Dániel siklósi ref. tanító sírva beszélte nekem, hogy míg ő temetni volt, harmadnapos gyerekágyas nejét kiherélték (?), a Novákné kiszakított belőle egy darab húst, meg is találta egy papírba takarva, de később eltüntették. Neje sok és hosszú szenvedés során - belső részei elszakadván - meghalt."

Egyedül a szaporcai lelkész írt fogamzásgátlásról - valószínűleg a coitus interruptusra célzott -, az ottani bába ugyanis úgy válaszolt, amikor a pap a magzatvesztésről kérdezte, hogy "...nem kell ezeknek a magzat elvesztése, hanem úgy teszik, hogy magzat ne is legyen! - ez annyit tesz, mint a nemi gyönyörűségnek előre megfontolással, s korlátolt élvezése. (...) Ez rettentő bűn, s idővel a nép rohamos fogyását fogja eredményezni."

Alsó-Baranyából is hasonló tartalmú jelentések futottak be a püspökségre. Laskóból például a lelkész azt írta, hogy minden háznál egyke van, "...s hogy ez így történhessék, nem riadnak vissza a bűnös eszközöktől. (...) Ez megint kisebb-nagyobb mértékben a baranyai református magyarság átka." Kölkedről ugyanezeket írta a pap, és a bellyei lelkész is azt közölte, hogy a magzatelhajtás mind falujában, mind pedig az egész környéken "nyílt titokban üzetik."

Hosszasan vallathatnánk még az egykori iratokat, hogy a nemi erkölcsök és magzatvesztés vonatkozásában újabb kiegészítésekkel éljünk. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a református falvak lelkészeinek jelentése csak egyfajta forráscsoport a témakör vizsgálatához, mely ugyan kitűnő anyag a kutató számára, de önmagában kevés lehet. Ezért ez a tanulmány nem kívánt átfogó képet nyújtani a címben jelzett témákról, inkább csak egyfajta adalék, gondolatébresztő a múlt század végének életviszonyairól.

(A tanulmányban idézett források a Ráday Levéltár gyűjteményéből származnak,
Dr. Sándor László bocsájtotta ezeket rendelkezésemre.)

(Forrás: Honismeret, 1995. január, 57-59. o.)