Volt egyszer egy ifjú herceg, tehénpásztor-törzs uralkodója Hindosztán síkságán. Krisnának hívták a herceget.
Ritka szép ifjú volt, bőre mint az alkony, arca akár a fénylő hold, varázslatos fuvolaszava magával ragadta emberek, állatok szívét, ahogy a kentaurasszonyok éneke legyőz tengert és eget, vagy amint az elhaló menydörgés moraja hatalmába keríti a hegyek szívét.
Nem volt az országában leány, aki titkon ne vágyott volna a herceg kedvese lenni. Körülsereglették Krisnát, hajukba jázmint fontak, nyakukban kasszia-fűzér, s fehér virágú, édes lótuszt hodtak kezükben, tisztát és ártatlant, mint az imádattól hevülő gyengéd leányszívük.

Hanem Krisna hercegnek egyedül Rádhához húzott a szíve. És Rádhá is oly' mélyen, oly' szenvedélyesen imádta őt, hogy kedvese úgy érezte a leány szerelmét, mint virágporból a bimbó illatát.
Őt választotta hát asszonyául Krisna, s elvitte a tündérpalotájába, ahol kristályból van a teraszok köve, s a dísztavacskákon csillagfény tükröződik...

Történt egyszer, hogy egy töpörödött vénasszony kopogtatott Krisna palotájának kapuján. Kérte, fogadnák fel szolgálónak, mert éhes és szegény, s nincs hová mennie. Rádhá megszánta az öregasszonyt. Megetette, felöltöztette s szolgálatába fogadta. Nem tudta, hogy nem más az öregasszony, mint az a veszedelmes boszorkány, akit leigázott Krisna szépsége, és szentül elhatározta, hogy magának kaparintja meg a herceget.
Eltelt néhány nap, s az öregasszony már ismerte a palotát, akár a tenyerét. Gondolta, itt az idő nekilátni, hogy megvalósítsa tervét. Azt akarta, hogy Rádhát maga Krisna ölje meg. Levágott egy kecskét, s éjjel belopózott Rádhá hálószobájába, és bekente a kecske vérével az ifjú asszony arcát. Akkor aztán várt, míg megvirrad, s szaladt már Krisnához, hívta: nézze csak a tulajdon szemével, hogy felesége démon, aki elevenen fal fel embert, állatot. Krisna meglátta a friss vért Rádhá arcán és elhitte, hogy démont vett feleségül. Kihúzta a kardját, feldarabolta az asszonyt, és sűrű erdő mélyén eltemettette.

Hanem Rádhá lelke bizony tiszta volt és szent, akár a templom. Halála után lelke egy csodálatos palotába költözött, karja-lába megannyi márványoszlop lett, feje kupola, virággal átszőtt sötét hajfonatai végigindázták a kupolát, törzse kristálytiszta nektártóvá változott, abban állott a palota. Szeme párja galambpár lett, ott ült két madár, s turbékolt szelíden a vadonbéli épület oszlopcsarnokában..

Krisna egyszer vadászni indult az erdőben. Elbarangolt társaitól, s csakhamar nem lelte útját a sűrű, vad bozótban. Ráesteledett, mire bolyongásában tisztásra ért, s nagy csodálatára gyönyörűséges palotát látott maga előtt, a vadon kellős közepén. Gondolta, megpihen benne reggelig. Lovát kikötötte, vetett neki egy nyaláb füvet, magának pedig gyümölcsöt szedett a fákról. Aztán bement a palotába, s leheveredett az oszlopcsarnokban. De alig hunyta le a szemét, szárnyrebbenés hallik a feje fölül. Felnéz, s két szerelmes galambot lát egymás mellett üldögélni, s szólalnak ekképpen:
- Nézd csak, nézd, itt az a gonosz ember, aki feldarabolta a feleségét – mondta a hím -, mert jött egy gonosz démon, és hazugságot suttogott a fülébe.
- Tán megtalálhatja még asszonyát – válaszolt a párja.
- Hiszékeny volt nagyon, rászedték, és nemcsak maga tehet róla.
- Igaz, nemcsak ő a hibás – mondta a hím galamb. – Rászedték bizony. Meg is találhatná asszonyát, csak nem tudja, hogyan keresse.
- Mondd meg hát, hogyan?! – kérlelte az irgalmas szívű nőstény.
Akkor így szólott a hím galamb:
- Éjfélkor Rádhá és társnői fürödni jönnek a nektártóhoz. Rádhán bíbor szári lesz, barátnőin sáfrányszín ruha. Ha a herceg elcseni a lányok ruháját, és ingerkedik velük, felesége menten ráismer tréfálózásáról a férjére, s megint neki nyújtja kezét..

Hallotta ám Krisna a galambok beszédét. Türelmetlenül számolta a perceket egészen éjfélig, akkor aztán elbújt a templom kapuja mögé. Jött is Rádhá a társnőivel, nevettek, táncoltak mindahányan. Megoldották övüket, ledobták ruháikat, s belevetették magukat a nektártóba. Szertelen szerelmében Krisna a tópartra lopózott, elcsente a lányok ruháit, aztán felmászott egy közeli fügefára. A fa tetején elővette fuvoláját, s zenéjével úgy elbűvölte a szép lányok szívét, hogy szégyenkezve zavarodottan bámultak rá. Nyomban felismerték szerelmüket, Krisnát.
Mosolygó ajakkal, lesütött szemmel, összetett kézzel könyörögtek a lányok:
- Ó, kedves, add vissza a ruháinkat, amit a fügefára aggattál!
De Krisna csak szórta rájuk marékszám a zsenge gallyat, a válaszul csúfolódó kis futamokat csalt ki fuvolájából.
- Add vissza a ruhánkat, ó kedves, s mi szerelmünket adjuk cserébe! – kérlelték a lányok, amikor látták, hogy tréfás kedvében van.
„Minden lánytól csókját kérem – Rádhá legyen feleségem!” - énekelte feleletül Krisna

Csilingelt a lányok öve, ahogy táncra kerekedtek, s el nem fáradtak egész hosszú éjjel a szerelmetes mulatságban, míg ki-ki megfizette csókját a hercegnek, aztán akkor Krisna és Rádhá újra összeházasodtak.