Levél Macondóból (2003)

Itt, Macondóban, csendesen peregnek a napok, aranyhalacskák gyűlnek
halomba, és hiába van kívül nyugalom, belül érezzük, hogy a világ
szövete felfeslőben. A réseken átsejlik valami sötétség, a szálak
elvarratlanul lebegnek, az emberek kapaszkodnak, mindenbe, bármibe.
Egy részük már a felépült jégpalotákba jár, amiket apám látott álmában,
miután megnéztük a jeget, más részük az aluljárókba szorult, és mi,
akik néha átmegyünk közöttük, sietősre vesszük az utunkat. Macondó
aluljáróit ellepik Bruegel koldusai, csak ezek már nem is kéregetnek, a
puszta létezés embertelen feladatának teljesítésével vannak elfoglalva.
Halott ismerőseink temetésén még látjuk a letűnt mindenható földi
szolgáinak hazug, mégis elrévítő igyekezetét, de már tudjuk, hogy a
világ szövete felfeslőben, nem tart össze már bennünket a régi
vezetőszál. Megbízható iparosai életnek, halálnak, szorgalmas
gyászmunkásként elhitetni igyekeznek velünk, hogy a megboldogult:
megboldogult, és neki már jobb, hiszen gondoljunk erre. De miért is
tennénk, mikor itt állunk mi, egyel kevesebben, és ránk ki gondol? Aki
elment, hamar tette, nyilván jó volt, és a jók hamarabb végzik el, amit
kell, idelenn, de ez a törvény igazságtalan és mi tudjuk, hogy nem csak
a világ szövete van felfeslőben, hanem a régi mítoszok is füstté lettek,
és zsíros hamuvá, és jelenleg már keressük az új mártírokat, és bár
sokan halnak, mártírrá kevesen lesznek. Mítoszokat nemigen találunk,
tanulni nem tanulunk, lerombolt falak helyett újakat építünk,
elválasztván barbárokat a civilizáltaktól, sorstalanokat a
kilátástalanoktól, szilárd burkolattal látva el termőföldeket -egy réteg
zúzott bányakő, egy réteg kisméretű zúzott kő, egy réteg murva, majd a
bitumen, kopóréteg, útburkolati jelek- és így el tudunk jutni azokra a
távoli munkahelyekre, ahol megkeressük a pénzt, amit a munkába
járásra költhetünk. A világ szövete felfeslőben, és hiába kapkodunk,
hiába szövünk új hálókat, kattintásnyi közelségre hozva érzékeket és
gondolatokat és a világfalu más virrasztóit, maradunk, akik voltunk,
egyedüli példányok, reménytelen ébrenlétben tengők. És féltő
közönyben neveljük gyermekeinket, akik hamar megértik, hogy nincs
már furcsa és különös, hogy minden annyira egyformán különböző, hogy
ami még tegnapelőtt kirívó volt, az ma már szabály, és hogy nincsenek
már mítoszok, és hogy magunk vagyunk és másokat nem tartunk
számon, adni nem adunk, de kapni akarunk. És a világ szövete
reménytelenül felfeslett, és még nem születtek meg az új takácsok, és
se len, se kender, se Bárány nincs már, és a Pásztor is világgá ment
régen és itt állunk, hajnalban, Macondó szilárd burkolatán, ahol a
buszok már járnak, az emberek még nem és hiába küszködünk, nem
találjuk a szálak végét, hogy összebogozhatnánk. Elemeinkre estünk
szét.

Hát, ez a helyzet, itt Macondóban.