A tegnapi szentbeszédben volt egy ósdi kitétel — egyike azoknak az ostobaságoknak, melyektõl a szószék oly gyakran válik ékesszólóvá: Krisztus életét adta az emberiségért. Van ember a földön, aki ezt megtenné? — Férfiak és nõk milliói többet tettek; bátran életüket adták azért, hogy egyetlen egyént megmentsenek a veszélytõl — és ezzel az örök kárhozatot kockáztatták, mert úgy siettek mások megmentésére, hogy nem rendezték elõbb bûneik számláját Istennel. A hadseregben minden önkéntes felajánlja az életét, hogy megmentse a hazáját vagy a hazája becsületét, és közben kockáztatja, hogy halála után a pokolban köt ki, nem a nagy fehér trónon, amely Krisztus biztos rendeltetési helye volt. Napjaink történetében igen gyakori eset, hogy az emberek eldobják életüket mások érdekében. Nevetséges, hogy az egyház ilyen nagy ügyet csinál az egyetlen példából, amikor semmi lényegeset sem kockáztattak, mert nem volt másról szó, csak néhány óra szenvedésrõl; hiszen minden lány többet kockáztat ennél, amikor férjhezmegy és ismételten aláveti magát a gyermekszülés valószínû fájdalmának.

A megváltás elméletében semmi ésszerût nem találok. Ha Krisztus isten volt, akkor úgy elfajult a helyzet, hogy haragja Ádám ellen az idõk folyamán fékezhetetlenné vált, és csak élõ áldozat csillapíthatta le; így észre sem vette, milyen következetlen, ha Isten halálra ítéli önmagát — öngyilkosságot követ el a keresztfán, és ezzel az eredeti ötlettel letörli, ami az õsi rováson volt. Azt mondják, az Úr útjai mások, mint az emberé. Hát ezt nem vitatom.

Ha Krisztus isten volt, akkor a keresztrefeszítésben nincs méltóság. Egyszerûen nevetséges, mert abban, hogy az Isten elvisel néhány órás szenvedést, nincs semmi hõsiesség.

Notesz, 1896   Mark Twain