:o)))) Hát nem is tudom... Szerintem az ötödik...! :o)))

 

Egyébként szerintem régen is voltak olyan nők (azért beszélek csak róluk, mert akkor fel sem merült, hogy a verésen kívül a férfinak más dolga is van a gyerekekkel), akik egyszerűen nem voltak alkalmasak anyának. Mivel azonban muszáj volt férjhez menni, akkor meg már ugye jött a gyerek is, hiszen hol voltunk még a tudatos családtervezéstől (és hol vagyunk most...!).

De mivel nagy családban éltünk együtt, mindig akadt egy-két nagynéni vagy ilyesmi, aki felnevelte azt a gyereket.

Szerintem szóval miután erre most nem sok lehetőség van és szerencsére nem muszáj 16 évesen férjül fogadni valakit, elkezdett látszani, hogy vannak, vagyunk, akik nem akarnak gyereket. És gondolkodni kell azon, hogy legyen vagy ne legyen.

 

Nem tudom elképzelni, hogy az apja akarata ellenére legyen gyerekem. Elsősorban a páromat szeretem a gyerek meg közös akarat. Ha nem, minek? Azt azért ne mondja nekem senki, hogy úgy választ párt, hogy na ettől a pasitól milyen csúcs gyerekeim lesznek és milyen jó apjuk lesz majd...

 

Régebbi hozzászólásban láttam (reja, 1665), hogy nem lehet harmonikus az a párkapcsolat, ahol ilyen alapvető kérdésben különböznek a vélemények, hogy akarunk vagy nem.

Innen üzenem: DE LEHET!!! Reja, te az első randin már megkérdezed, hogy a pasi akar-e gyereket? És ha a válasz hökkent mittudomén, akkor szép udvariasan kezet fogsz vele, hogy hát állati jó, hogy találkoztunk, de ne haragudjon, ha ilyen alapvető kérdésben nem egyeznek meg a véleményeink, akkor nem lehet harmonikus a párkapcsolatunk úgyhogy köszönöm???

Előbb van a pasi, azután a gyerek.

A kapcsolat pedig igenis harmonikus, mert a gyereknevelés pont ugyanolyan kérdés, mint például az, hogy nem megyünk ötvenkilométeres gyalogtúrára (bár szeretnénk), mert nem terhelhetem a térdemet szalagszakadás miatt.